Az otthonosság balladatöredékei – Pál Sándor Attila Balladáskönyve

Pál Sándor Attila folyamatosan élesít és újít. Figyel a mélyszegénység, a magány, valamint az otthontalanság személyiség- és kultúraformáló hatásaira, mondanivalójának pedig ezúttal egy nagy hagyományú kifejezésformában, a ballada műfajában adott hangot – olvasható a Kortárs Online (KO) könyvismertető cikkében.

A cikk írója, Artzt Tímea arra is felhívja a figyelmet, hogy

a Balladáskönyv (2019) erősen kapcsolódik a folklórhoz a szerző korábbi versesköteteihez hasonlóan, amelyek címébe egy-egy zenei (Düvő, 2017) és táncművészeti (Pontozó, 2013) fogalmat emelt.

Új kötetében ott vannak költészetének eddig meghatározó poétikai jegyei, ugyanakkor Pál Sándor Attila ezúttal tágabb perspektívát és témavilágot kínál. De a költő a közösségi tudatot ápoló krónikáshoz és a fotóriporterekhez hasonlóan a háttérben marad.

Balladái közt előfordul népi hiedelemvilágtól ihletett (Ballada a falba épített asszonyról), történelmi-kultúrpolitikai (Erdély országi ballada, Kádár János balladája), szociográfiai (Farkas Sándor balladája – egy alkoholista anyagyilkosságáról;Csaba balladája – egy cigány óvodás kirekesztéséről; Ballada az őszirózsáról – az idősek kiszolgáltatottságáról), biológiai-antropológiai (Gyermekkorunk balladája – az idegsejtek pusztulásáról), fizikai és metafizikai ( Ballada a szimmetriáról – a világegyetemben uralkodó rendről és káoszról) érdekeltségű is.

A ballada műfaj hallatán a magyar olvasók leginkább Arany műveire asszociálnak, ezért keressük a Balladáskönyvben is az áthallásokat, a rájátszásokat.

Bár a szerző jobban pozicionálhatta volna magát a magyar irodalomban, például pár Arany-ballada újraírásával, ezirányú keresgélésünk néhány töredéken kívül („tudniillik mezőn hálóemberek / sokszor vélnek magasan a légben felettük / áthúzódó kísértetes zenét hallani” [Balladatöredékek otthonról ]) hiábavaló.

Az ismert népballadák közül is csak kettő szúr szemet, A falba épített asszony balladája és a Második pásztorballada – a román Miorița című népballada újraírása –, mely egy juhász megöléséről szól, tehát korántsem a pásztorköltészet megszokott tematikáit szólaltatja meg.

Pál Sándor Attila költészetét nem annyira a rájátszások, inkább a zenével való együtt lélegzés jellemzi. Olykor kötött formában, máskor szabadversszerűen árad a népi kultúrában gyökerező zeneiség: „Ebben a balladában, / nincsen más, csak ballagás van” (Hazai ballada). A költő ritmusra lép, de olykor szándékosan félre, persze csak a kontraszt kedvéért: „Jaj de szépen térkövezett ez az út, / amelyiken Farkas Sándor megindult. / Lépett egyet, lépet kettőt, megállott. / Az utolsó kevert megint kibaszottul megártott” (Farkas Sándor balladája).

A népi kultúra zeneisége, ritmikája, szóhasználata, rímei keverednek tehát néhány meghökkentő, profán, modern, azaz stílustörést eredményező elemmel. Idővel az első olvasásra talán idegennek tetsző pontokról kiderül, hogy nem zárványok, hiszen az utolsó oldalak felé haladva egyre inkább meggyőződhetünk arról, hogy átgondolt és következetesen végigvitt, nyelvileg is szervesült koncepcióról van szó.

Pál Sándor Attila tragédiát beszél el dalban, ám az epikus jellegtől mind a terjedelem, mind az átélhetőség tekintetében eltávolodik. De lehet, hogy azért teremt távolságot, mert mi is hátrább léptünk a körülöttünk zajló eseményektől? Azok a bűntettek, amelyek ebben az ősi mitikus műfajban a közösség számára megjelentek, mindig morális és lélektani jelentőséggel bírtak. Ez a jelentőségteljesség hiányzik. Nem a versekből, hanem korunkból.

Innen nézve a Balladáskönyv a társadalomból kihullattak szorongásának kötete: elsősorban azokat tudja megszólítani, akik számára ismerős ez a fojtogató érzésvilág. Pál Sándor Attila figyelemre méltó tehetség. Egyre többekhez szól.

Az írás teljes terjedelmében itt olvasható.

Borítókép:

Pál Sándor Attila portréja

Forrás: Képmás