Kihalófélben szűcsmesterség, a debreceni Pannika néni csinálja, míg bírja

A 70-es, 80-as években még évente kettő-négy szűcsöt „termelt ki” Debrecen, mára azonban mindössze ketten foglalkoznak a szőrök megmunkálásával, azaz bundakészítéssel vagy -javítással a cívisvárosban.

– kezdi visszaemlékezéseit Vietórisz Imre Sándorné Pannika, aki otthonában fogadta a Cívishír újságíróját, ami helyet ad műhelyének is. – Romániában születettem, szüleim meghaltak, így örökbe fogadtak. Kilencéves voltam, amikor Magyarországra jöttünk, ugyanis anyukám idevalósi volt. Sajnos egy évvel később beadtak az intézetbe. Az általános iskolát így Komádiban fejeztem be. Az intézet igazgatónőjének volt egy panofix bundája – ha viselte, odaszaladtam, megsimogattam az anyagot. 

Elmondta, 19 évig dolgozott itt, majd 1985-től maszek lett, ugyanis a férje megbetegedett, és úgy döntött, kiváltja az ipart. Ma is tevékenykedik, igaz, a nyugdíj mellett. Elmondta, varrni mindig is szeretett, az intézetben nagyon sok falvédőt és díszpárnát készítettek. A tanárok megbízták a gyerekeket, hogy 50 forintért készítsenek ilyen tárgyakat, és ők örömmel eleget is tettek a kérésnek, hiszen ez akkoriban nagyon jó zsebpénznek számított.

 – sorolja Pannika a szűcsök eltűnésének legfőbb okait. Ennek tükrében kicsit furcsállja, hogy a bőrcipőktől és -kabátoktól nem ódzkodnak az emberek, hiszen azok alapanyagai is állatok, akárcsak a szőrméknek.
Fontos leszögezni, hogy a szűcsök nem a tímárok munkáját végzik. Míg előbbiek kizárólag a kikészített bőrből készítenek ruhadarabot, addig a tímár a bőrt, nyersbőrt kikészítő, vagy egyszerűbb lábbeliket varró mesterember régies neve.
Pannika néni elmondta, régen Budapestre jártak, mert Debrecenben nem kaptak alapanyagot. Az elmúlt 57 évben leginkább róka- és nutriabundákat készített, de hörcsögbundák is kikerültek a keze alól. Magyar alapanyagból hazai megrendelésre készültek a darabok. Virágzott a vadászat, így nem volt gond a szőr beszerzésével. – Egy kabátot 2-5 nap alatt készítek el, attól is függ, milyen igénye van a megrendelőnek. Egy félbundához szükség van 12-13 rókára – körméret kérdése. Soknak tűnik, de így is vannak olyan trükkök, amiket bevetünk, hogy duplájára növeljük a bőr méretét. Ilyen például az eresztett varrás – ismertette a praktikákat.
Megtudtuk, a szűcsmunka követi is, meg nem is a divatot. Pannika néni meglátása szerint leginkább az egyedi igények alakítják a modelleket. Sokan érkeztek hozzá egy divatlappal a kezükben, hogy ilyen-olyan darabot szeretnének, és az esetek döntő többségében meg is valósította az elképzeléseket. 

Sokat romlott a minőség

A turkálók megjelenésével a vásárlók a minőségről a darabszámra tértek át. Az angol és amerikai bálás ruhákkal olyan szőrök jelentek meg hazánkban, amiket szűcsök nem is láttak korábban. – Fel sem ismerem egyiket-másikat. Keresztezik az állatokat, plusz mindent festenek, lehetetlenség megállapítani, mi is volt eredetileg. A turkálóval másik nagy baj, hogy sok régi bunda kerül a hazai üzletekbe, és az emberek bele sem gondolnak, hogy avasodik a bőr, emiatt pedig könnyen szakad az anyag. Hiába varrok rá egy anyagot, rövid idő alatt az is szétszakad, így nem lehet megmenteni a ruhadarabot. Foltozgatni sem egyszerű, mert más a szőrirány, ha egyáltalán találok hozzá anyagot – mondja sajnálkozva, hozzátéve, a nutriabunda is azért ment ki teljesen a divatból, mert egy idő után mállottak, és nem volt alapanyag-utánpótlás. Pannika néni szerint a szűcsök színe-java felsorakozik a Mihály-napi vásáron, így aki szeretne még egy-egy minőségi darabhoz hozzájutni, ott megteheti. Igaz, nem olcsó, mert egy irhakabát 100-120 ezer forintba kerül. Problémaként vetette fel, hogy manapság sokat romlott a minőség, hiszen gyors tempóban, vegyszerekkel történik a kikészítés is, emiatt hamarabb dobhatjuk el a szőrméből készült terméket. Régen hetekig cserzőlében áztatva tartósították az előkészített nyersbőrt – ma már erre nincs idő.
– Sok szerszámra nincs szükség. A kiszabott, vízzel felpuhított terméket a cangli, azaz a rámázófogó segítségével az asztallapra, szőrrel lefelé kifeszítem, és körbeszegelem. Száradás után, körülbelül 24 óra elteltével a termék megfelelő méretű és jó tartású lesz. Szükség van egy jó, ipari varrógépre, egy szűcsvarrógépre, ami hurkosan varrja össze a szőrmét. Kell természetesen tű, cérna, egy profi szűcskés, de utóbbi is már pengés, ezzel vágom a szőrméket. Ha ollóval vágnám, akkor a szőrt is vágnám. Ezzel azonban csak a bőrt vágom el – mutatja Pannika otthoni műhelyében szerszámait. Az asztalon kiteríti a kimaradt anyagokból összevarrt szőnyeget, falvédőket. – Tessék, itt egy jó derékvédő, de már nem kell senkinek! – hajtja össze a darabot és teszi a stósz tetejére. 

Könyvből nem lehet megtanulni

A hosszú évek alatt egyetlen ember volt, aki felkereste Pannika nénit, hogy kitanulná a mesterséget, de mivel otthonában dolgozik, nem volt kivitelezhető.

 – mondja csillogó szemekkel Pannika. Meglátása szerint a fiatalok már nem értékelik a kétkezi munkát, sokkal vonzóbb az informatika és a robotika világa. – Ha 50 év múlva egy szekrény mélyéről előkerül egy bunda, szerintem csak bámulni fogják a darabot, nem fogják felismerni az emberek. Pedig ez egy csodálatos szakma, de óriási hátránya, hogy könyvből nem tanulható. Ha a szűcsök a tudásukat nem adják át a fiataloknak, akkor végleg el fog tűnni ez a mesterség – sajnálkozik. Manapság Pannika nénihez az idősebbek járnak, akik kisebb átalakításokat, gombfelvarrásokat kérnek. Ők azok, akik templomba, színházba még magukra öltik ezt a csodás darabot. Örül neki, hogy van még munkája, mivel egyedül él, így legalább leköti magát, beosztja a tennivalókat.

Fogarasi Renáta