Jegyzet: Járdányi erő(n)k

Amint azt az ókor matematikus zsenije (akinek a nevét örökre megőrizte az emberiség, bár nekem most hirtelen nem jut eszembe) találóan megállapította két pont között legrövidebb út az, amelyet az illetékesek annak nyilvánítanak. Ez talán legszemléletesebben a nagy lakótelepek építésekor nyilvánult meg korosztályom számára, amikor szinte már-már perverznek mondható nyomvonalat terveztek a buszmegállókhoz vezető járdák, gyalogutak számára. T. Szűcs József jegyzete.Eme gyalogjárók vonalvezetése, hol az ökörnek arra a bizonyos önkönnyítési vonalgörbéjére hajazott, hol Mínosz király labirintusát idézte. Csak a legcélirányosabb utat nem. S hogy neve legyen a gyereknek, a legrövidebb út útjába parknak kinevezett (amúgy állandóan kiszáradó) gyep(rongy)szőnyeget is „leterítettek”. Építve szocialista öntudatunkra. Elvégre csak nem taposunk rá a csenevész gyomokra, s nagy siettünkben is a százméteres kerülő utat választjuk. Utólag bevallom, nem azt választottuk. Hanem tisztességes magyar emberhez méltóan az egyenes utat. Így a füves (már amennyi megmaradt belőle az állandó szárazságban) részen nagyszerűen kirajzolódott kis gyalogutak sugara, mutatván hova kellett volna lyukacsos járólapokat lefektetni. Hogy az utas is elérje a buszt, meg (ha ezen múlik) a fű is megmaradjon. Ehelyett makacsul újra és újra felásták a kis kitaposásokat. Alighanem megpróbálták (újra)füvesíteni, mert néha még szúrós gallyakkal is lefedték, nehogy ráközlekedjen a fegyelmezetlen állampolgár.

Napjainkban mintha a hasonlóan infantilis, „majd én megmutatom ki az úr az új villamos vonal mentén” című játék szemtanúi és részesei lennék. Az úr alakítója a türelemjátékban, az aki kijelöli, hogy merrefelé szabadna közlekednünk, adott. S persze azok is, akik a semmi értékeset nem rejtő lakótelepi senki földjén a legrövidebb úton szeretnék a legközelebbi megállót elérni. Nem összevissza taposnak, hanem az ésszerű, ráadásul keskeny útvonala(ka)t jelölnek ki a lábukkal, ahogyan ez a nyomok alapján Napnál világosabb. (Míg el nem gereblyézik a nyomát is a terület őrei.)

Mellesleg, boldogult diákkoromban, amely éppen a nagy debreceni lakótelepek építésének idejére esett, már tanították nekünk, hogy Nyugaton hogyan kezelték (amíg építettek lakótelepeket) ezt a szinte megoldhatatlan urbanisztikai problémát. Tehát: a házak felépülte után üresen hagyták azok környezetét, aztán a lábnyomokból felmérték, hogy merrefelé közlekednek az épületek lakói, s oda építették a járdákat. S mit tesz a józan ész, az emberek azok után is pontosan ezen a nyomvonalon, a járdájukon jártak. A többit meg lehetett háborítatlanul füvesíteni.

- T. Szűcs József -