Eltagadott múlttal agyonrúgva fekvő jövő

Debrecen - A társadalom lehangoló aktuális állapotát mutatják meg, három cselekményt körbejárva.

„Szembesülnöm kellett azzal, hogy a megaláztatás része a rendszernek. Óriási szakadékokat és frontokat hozott létre a politika” – vette szájába bátran Fekete Ernő Borbély Szilárd mondatát, amelyet édesanyja gyilkosának nyomozásakor jegyeztek hatósági jegyzőkönyvbe. A debreceni író két éve döntött úgy, hogy kérdéseit többé nem a Földön kötetekbe gépelve, hanem kizárólag közvetlenül Istennek teszi föl. Az itt maradtak azonban nem hagyják elfeledni az alkotó szüleit ért rablótámadást, az olaszliszkai gyilkosságot és a vidéki zsidó közösségeket. Mert emlékezni kötelességünk, ezt a Deszka Fesztiválon csütörtökön a nagyszínpadon játszott, Az olaszliszkai című, Máté Gábor rendezte darabban többször kimondják.

„Emlékezni munka”

A görög drámák eszközeit használó mű egy jelenetében a többszintes díszlet felsőbb részén karként megjelenő, a bölcseleteket kimondó népi ruhás három nő mögé az ugyanilyen viseletben lévő maszkos férfiak állnak, s emelik fel a nők kezét. A világ-, vagy személyes történelem megtagadott részletei, mint arctalan erők, nem szűnnek meg az elfeledéssel, búvópatakként mossák a talajt, s gátolhatatlan sodorral törnek elő akár néhány generációval később, majd halálos ütés, rúgás erejét feszíthetik bárkibe. Borbély Szilárd lapunknak adott interjújában 2011-ben így nyilatkozott Az olaszliszkai című drámája kapcsán: „Az emlékezet erőt és tartást ad, és tanulsággal szolgál, vagyis morális jelentéssel. Emlékezni munka. Sokszor kellemetlen, de muszáj.”

A gyáva tűr

Minden jó szándéka ellenére, az Olaszliszkán 2006-ban autójával áthaladó tanár sem képes őszintén beszélni a vele utazóknak a múltról. Az öt és tizennégy éves lányát úgy óvja, hogy csodás ország képét festi nekik. Nagyobbik gyermeke azonban érzi: a mosolyogva tűrés inkább gyávaság, mintsem erő. A fél osztálya külföldre vágyik, olyan helyre, ahol becsületes munkából élni lehet, nemcsak létezni. A diskurzust félbeszakítja, hogy egy helyi kislány nekiszalad az autónak, majd sértetlenül feláll és elfut. A sofőrt azonban kirángatja autójából a tömeg, és gyermekei szeme láttára halálra verik.

Mindenki igaza

Nincs magyarázat. Gyorsan történt, és mind azt hitték, hogy a helyi kislány meghalt a kocsi kerekei között. „Mi olyan nyomorultak vagyunk, hogy azt maga el sem tudja képzelni. Mocsokban nőnek fel a gyermekeink, ha meghal egy, legyintve mondják: ezek szaporák, lesz másik. Nincs munkánk, reményünk. Ki vagyunk zárva egészen és azt kérdik maguk gúnyos mosollyal, miért nem jöttök be.” Ezt a bíróságon, a mű egyik legerősebb jelenetében engedi ki magából az elsőren­dű vádlott (Tasnádi Bence). Játéka végig kiemelendő, jól építkező, hatásos és őszinte.

A bíróság az a helyszín, ahol a sokféle igazság egymásnak feszül a drámában. Sokat mondó, hogy még a vádlott cigány fiúkat védő ügyvéd is azzal érvel, hogy természetüknél fogva képtelenek fékezni magukat. Ez a hozzáállás, a rendőrség összejátszása a helyiekkel, a nyomozás jogszerűtlenségei és a börtönbe jutó bosszúszomja szavatolja, hogy a közeli jövőben nem fog oldódni ez a mélyen gyökerező társadalmi probléma. Legalábbis emberi mércével, mert Isten egyben látja az időt, előtte nincs áldozat és bűnös, csak a többiek, a családtagok, rokonok szemében – hangzott el egy újabb fontos szövegrészletben a színen.

Íme az egész

Az alkotókat dicséri, hogy a színmű nem tereli a nézőt, minden szempontot egyenlő arányban beleszőnek. Az élvezetes játékú Szacsvay László formálta csodarabbival ki is mondatja: a hozzá forduló, vitában álló Kohnnak és Grünnek egyaránt azt felelte, igaza van, s aki ennek miértjét keresi, annak is.

- Horváth Borbála -