Mi van az úrasztalon? Elkészült a leltár!

Debrecen - A református gyülekezetek tárgyi örökségéről készült átfogó mű jelent meg.

Megjelent a Debreceni Református Egyházmegye gyülekezeteinek örökségét számba vevő könyv első kötete a cívisvárosban található egykori és mai gyülekezetek tárgyi emlékeiről. A munka két évtizedes előzményekre tekint vissza, ám a Református Kollégium Múzeumát, amely állandó egyházművészeti kiállítást szentelt a kötetben is bemutatott templomépítészeti és berendezési tárgyi örökségnek, ennél is hosszabb szakmai építkezés hozta létre. Minderről dr. P. Szalay Emőkével, Pro Urbe-díjas muzeológussal beszélgettünk.

Hogyan indult a települések felmérése?

Dr. P. Szalay Emőke: A Szovjetunió széthullása idején a Kárpátaljai Református Egyház állapotának felmérésére Balassa Iván és Benda Kálmán javaslatára egy kutatócsoport alakult, melyben muzeológusok vettek részt. 1995 októberében kezdtük meg a kárpátaljai gyülekezetek klenódiumainak, vagyis liturgikus használatban lévő tárgyainak felmérését. 1998-ban már pályázati támogatással fogtunk neki a Délvidék feltárásának. Gyűjtőutunkat 2002-ben a Felső-Őrvidéken fejeztük be, 2014-ben. Közben 2011-ben a Tiszántúli Református Egyházkerület támogatásával elkezdtük a Tiszántúlnak, legelőbb a Debreceni Egyházmegye anyagának feltérképezését is. Természetesen a munkát folytatni kívánjuk a többi egyházmegyében.

Ez tehát az első olyan kötet, amely a mai Magyarország területén élő gyülekezetek örökségét mutatja be. Mi az újszerűsége, és kik számára lesz hasznos ezen örökség felmérése?

Dr. P. Szalay Emőke: Bár az egyházak a 18. századtól kezdődően rendszeresen állítottak össze jegyzékeket az egyes templomok, egyházközségek tulajdonában levő ingatlanokról és ingóságokról, és az egyházlátogatások jegyzőkönyvei is tartalmaznak adatokat, illetve lelkészváltás során is mindig megtörtént a klenódiumok számbavétele a leltárjegyzék alapján, ezek a jegyzékek többnyire csak felsorolják a liturgikus tárgyakat, kevés adatot rögzítenek, és utólag nehéz azonosítani őket. Muzeológiai szempontból szakszerű leírások ilyen széles körben most készülnek először ezekről a tárgyakról. Az anyagra, a méretekre, a mintára, a feliratokra stb. is kitérő részletes tárgyleírásaink és a fotódokumentáció segítségére vannak a gyülekezetnek vagyontárgyaik nyilvántartásában és azonosításában. Másrészt a felmérés és feltárás egy szélesebb közönség számára is nyilvánvalóvá teszi, milyen művelődéstörténeti, sőt művészeti értékük van mindazoknak a kincseknek, amelyek a református gyülekezetek közös használatában vannak. De legfőbb eredménynek azt tartjuk, hogy a felméréssel a tudományos igényű feldolgozás is megkezdődhetett, az adattár jellegű kötetek között egy-egy monográfiát is megjelentettünk például a kárpátaljai ónedényekről, a délvidéki úrasztali és keresztelőedényekről vagy a Tiszántúl úrihímzés anyagáról.

Mióta került be egyáltalán a református egyházművészet a köztudatba?

Dr. P. Szalay Emőke: 1934-ben rendezték az Országos Református Kiállítást. Akkor kapott nyilvánosságot, hogy a református gyülekezetekben akár a 15. századból is maradtak fenn úrasztali edények, a 16-17. századtól pedig úrasztali textíliák, mint ahogy az is, hogy a 17–18. századi úrihímzéses terítők kilencven százaléka a református gyülekezetekben maradt fenn. Hasonlóképpen a 17–18. századból fennmaradt ónedény állomány túlnyomó többsége a református gyülekezetek birtokában van, és több százra tehető a 16–17. századi ötvösmunkák darabszáma is a református egyházban. Természetesen ezen tárgyi örökség felkutatásában és feldolgozásában olyan elődök munkájára építünk, mint Palotai Gertrúd, az úrihímzéses úrasztali terítők kutatója, vagy Takács Béla, akinek a figyelme a legtöbb templomi berendezési tárgyra kiterjedt, és akinek nagy szerepe volt a sárospataki és a debreceni egyházművészeti gyűjtemény kialakításában is.

Mi látszik a régi és az új összeírások összevetéséből?

Dr. P. Szalay Emőke: Sajnos, nem minden maradt fenn, aminek a létezéséről tudomásunk van a kétszáz évvel ezelőtti összeírásokból. Az úrasztali terítőknek csak töredékét őrzik napjainkban a gyülekezetek, és még a múlt század ötvenes éveihez képest is van hiány. Illyés Endre professzor ugyanis az 1950-es években arra ösztönözte hallgatóit, hogy színes rajzokban örökítsék meg a gyülekezetek kincseit, és legnagyobbrészt a Szabolcs-Szatmár-beregi egyházközségek terítőinek motívumkincse készült el, ezeket a Debreceni Református Kollégium Múzeuma őrzi, és ezekkel is sikerült összevetni a ma meglévő terítőket.

Mi szavatolhatja a gyülekezeteinek birtokában levő tárgyak további fennmaradását?

Dr. P. Szalay Emőke: Az úrasztali edények és textíliák, egyéb tárgyak jövőjét, megmaradását leginkább az egyházkerületek múzeumai tudják biztosítani: szakszerű leltározással, elhelyezéssel, őrzéssel, esetenként restaurálással alapozzák meg az egyházművészeti értékek további fennmaradását. Felmérésünk eredményeinek közlése során igyekszünk a létező gyülekezetek mellett azokra is felhívni a figyelmet, amelyek az idők során különböző okok miatt megszűntek. Különösen szomorú aktualitása van az egykori gyülekezetekre való emlékezésnek Debrecenben, hiszen az Ispotályi templom évszázadokon keresztül virágzó gyülekezet otthona volt, ám a második világháborúban a vasútállomáshoz való közelsége miatt bombatalálat érte, és a háború után már nem épülhetett újjá. A csodálatos ötvösmunkák, az úrihímzéses vagy recetáblás terítők egy része a Református Kollégium Múzeumának állandó kiállításán ma is megtekinthetők.

Tetten érhetők-e egyházművészeti irányok, stílusok a jelenben? Változik-e, megújul-e a berendezési tárgyak motívumkincse?

Dr. P. Szalay Emőke: Száz éve foglalkoztatja az iparművészetet a formavilág megújítása. E tárgyaknak azonban meghatározott funkciót kell betölteniük: a borospohár, a kenyérosztó tányér, a bortartó kanna, a textíliák mind úrvacsorai és keresztelési szertartásokhoz kapcsolódnak. A kehely például olyan alapforma, amely egy-egy kor stílusát magán viselheti, de egyhamar nem fogja más forma felváltani. A református egyházhoz kötődő díszítmények a kalászok, kalászcsokor és szőlőfürtök. Leginkább a boros kannák mérete és anyaga mutat nagyobb változatosságot, készülnek agyagból, kerámiából, üvegből, ezüstből, ónból, rézből és különféle más fémekből, de bármit változtatnak, a funkcionalitás nem sérülhet az esztétikum javára. A textíliákon viszont megjelenhet és meg is jelenik a magyar hímzőkincs valamennyi stílusa, technikája. A népi szövés (19–20. század) és hímzések (keresztszemes, szálán varrott, vagdalásos, szűrrátétes) mellett már a huszadik század elején megjelennek a polgári életben használatos minták (lakástextíliából kis virágok, horgolt motívumok és technikák), és természetesen ott vannak az egyházi szertartáshoz kapcsolódó kalászos, fürtös, kelyhes díszítések is. A változatosságot magyarázza az is, hogy a hívek legszélesebb köre kapcsolódhatott be a textíliák ajándékozásába, és századok óta napjainkig változatlanul élő gyakorlat.

A felmérések közvetett eredményeként említhetjük a Debreceni Református Kollégium Múzeumában folyó hagyományőrző tevékenységet is: az úrihímzést felelevenítő varrókör létrejöttét, vagy a debreceni gyöngyhímzéses könyvkötések alapjául szolgáló gyöngyhímzés technikájának és mintáinak felelevenítését.

Dr. P. Szalay Emőke: Igen, hiszen a múzeum nemcsak megőrzi, hanem éleszti, újraértelmezi a hagyományt, jelenvalóvá teszi a múltat.

- Bálint Ágnes -