Vöröskeresztes varázspálca

– Tessék nézni, mit kaptam! – megfog egy barna szempár: pici fiú áll előttem, mutatja az ajándékát, amit a Mikulástól kapott. Megállok, nem tudom, honnan lesz még egy kezem, hogy megfogjam az ajándékot, mert pogácsás tálakat, ásványvizes palackokat tartok. A vöröskeresztes Gyermekkarácsony következő fellépőinek viszem. Egy rocksulis zenekar tagjai ők, éhesek, szomjasak lehetnek, mert hosszú a műsor. Piros Éva írása.

A kisfiú mosolyogva elmeséli, hogy nagyon örül a repülőgépmakettnek, s alig várja, hogy elkészítse. Tíz méterre tőlünk nyüzsögnek a gyermekek, átveszik a Mikulástól az ajándékot. Boldogok, hogy itt az igazi jótevő, aki leparkolt a közelben a rénszarvasokkal. Izgulok nagyon, hogy minden jól sikerüljön, de boldog is vagyok. Nagyon sok jó szívű és nagyvonalú ember, önkéntesek, adományozók, segítők varázsolták ide ezt a nagy vidámságot.

Először ez az emlék jelenik meg: május 8. van, a Vöröskereszt világnapja. A falra nézek: Henry Dunant-nak – a Vöröskereszt alapító atyjának – portréjára. Minden nap felnézek rá, és jópofa gondolat, hogy ő is „rajtam tartja a szemét”. Egy másik, nálamnál idősebb ős-vöröskeresztes munkatársnőm időnként „elbeszélget vele”. Gyakran megáll a kép előtt egy kicsit, hiszen bármilyen sok a teendő, valahol Dunant folytatásainak, örököseinek kell lennünk. Ő és társai mesélték, hogy mi, a hajdú-bihari vöröskeresztesek vittünk először élelmiszersegélyt a romániaiaknak a forradalom idején. Nem csak ott jártak a múlt század végén, hanem Ukrajnában is, ahol szinte halálfélelmük volt, mikor az autóhoz törekedett a sok éhes ember. Egyszer megfogadtam, hogy összegyűjtöm ezeket az emlékeket.

Dunant nézem, mert születésének évfordulója, május 8., a legjobb alkalom a visszatekintésre. 1859-ben Solferinóban kezdődött minden egy forró júniusi napon. A kor legvéresebb ütközete után ért ide az üzleti útját járó fiatal, svájci bankár, Henry Dunant. Civil emberként szembesült a csatatér borzalmas látványával: 40 ezer sebesült hevert a porban ellátás nélkül. Megszakította útját, és megszervezte a sebesültek ellátását a környéken lakókkal. A kor szokásával ellentétben az ellenfél katonáin is segítettek. A történtek hatására a fiatalember 1863-ban megalapította a Vöröskeresztet. Egy évre rá megszületett az első nemzetközi megállapodás, a Genfi Egyezmény, mely kimondta, hogy a háborúban a sérülteket nemzeti hovatartozásuktól függetlenül ellátják. Az egyezmények, elvek idővel gyarapodtak, letisztultak, és sorra csatlakoztak az országok és a nemzetek a szervezethez. Az alapelvek gyönyörűek, mindegyik felfűzhető a minden érdek feletti emberiesség gondolatára: humanitás, függetlenség, pártatlanság, semlegesség, önkéntesség, egység és egyetemesség.

A vörös kereszt mint szimbólum az alapító zseniális marketingötlete volt. Eszébe jutott, hogy olyan jelképre van szükség, amit a háborús felek értenek és tiszteletben tartanak: egy kis dimenziókapura a csatatéren, ahol mindenki segítséget kap. A svájci zászló inverzét választotta. Dunant, és az általa elindított Vöröskereszt megváltoztatta a világot. Orvosolt és megelőzött szenvedéseket, rengeteg életet mentett meg. Ellátási, segítő rendszereket, intézményeket teremtett, köztük olyanokat, melyek napjaink civilizált országaiban alapvetőek és mindenki számára elérhetőek.

Természetesen sokszor kevésnek érzem magam, s kétségbeesek, hogy képes vagyok-e segíteni. A Vöröskereszt viszont olyan, mint egy varázspálca. Számtalanszor megesett, hogy reménytelennek tűnt egy ember vagy család helyzete, de végül sikerült megoldani: összefogással a szervezeten belül és kívül. A Vöröskereszt ezért fontos, hiszen élő szövet, eleven háló, tagokból, önkéntesekből szövődik, és behálózza világot. A társszervezetek, együttműködő partnerek, adományozók, a sajtó képviselői is belépnek ebbe az áramba, amikor segítenek.

Békeidőben is szükség lett a szervezetre, mert mindig ott hevernek a „sebesültek a harctéren”, a mindennapokén. Ezen a terepen csodálatra méltó vöröskeresztesek serénykednek: itt köztünk, Debrecenben, Hajdú-Bihar megyében. Ők is névtelen hősök, ahogy a véradókat is jellemezni szoktuk, hiszen önkéntesen, csendesen, a maguk érdekeit nem nézve segítenek. Gyakran maguk is betegek, kis jövedelemből élők. Megindító, hogy nem zátonyozzák le őket saját bajaik, nehézségeik, hanem azt nézik, mit tehetnek: bennük él az alapító szelleme, ők a Vöröskereszt: nyugdíjasok, aktív korúak, fiatalok és diákok, orvosok, tanárok, védőnők, vezetők és alkalmazottak.

Jó érzés, hogy itt, életterünkben számíthatunk a nemzetközi Vöröskeresztre, s a nemzetközi szervezet is számíthat ránk.

- A szerző a Vöröskereszt Hajdú-Bihar megyei szervezetének kommunikációs referense -