2017.11.18. 17:16

A jelenből a múltba, majd vissza

Címkék#irén levele #Debrecen #Újhelyi Kinga #pál hunor #színház #Csokonai Színház #legendárium #Bereményi Géza

Debrecen - A kisember önmaga megtalálásának meddő vágyát hol egy kád vízbe „fojtják”, hol egy Skodába „csomagolják”.

Bereményi Géza Legendárium című kötetének egyik fejezetét, az Irén levelét dolgozza fel ama azonos című színházi produkció, amely a Magyar Művészeti Akadémia és a Zsámbéki Színházi Bázis támogatásával jött létre, s amelyet a Csokonai Színház két művésze, Újhelyi Kinga és Pál Hunor ad elő.

Az irodalmi műről

„Ez a könyv egy család regénye. Egy meglehetősen zilált sorsú közösségé, melynek tagjai már réges-régen nem élnek együtt, csak tudomást vesznek egymásról időnként valami számukra érthetetlen szabály miatt” – állt a Legendárium című regény első, 1978-as kiadásának fülszövegében. A könyv minden egyes fejezete más-más családtag szólama, egymástól eltérő nézőpontokkal, ám ezeket a közösen megélt időszak, azaz múlt század hetvenes évei mégiscsak közelítik egymáshoz. Így az Irén levele című rész főszereplője, a harmincas évei elején járó Vetró Irén is az 1970-es években dönt úgy, hogy szabadságát a visegrádi SZOT-üdülőben töltve, „írógépet ragad”, s levélben közli az öccsével, hol is tart az életében. Ennek apropóját elvileg az adja, hogy tudomást szerzett róla: első férje, Skultéti Gyula nemrég új autót, egy mustársárga Škodát vásárolt, s azzal az elmúlt vasárnap Gyömrőre uzatott, a levélíró öccséhez, mégpedig azért, hogy jól elszórakozhassanak rajta, a volt feleségen és a „bolondos nővéren”.

Adaptálható időkezelés

Bereményi szövegének rendkívül érdekes időkezelését veszi alapul a rendező, Lőrincz Zsuzsa: mert amíg a levélírás egyenes vonalú, lineárisan előrehaladó folyamat, addig a benne foglaltak egyre inkább Irén múltjába, élete eddig eseményeinek magyarázása közben a rég megélt élményeihez vezetnek vissza. Ezeket – kiváló fogással – a rendező úgy érzékelteti a színpadon, hogy a levélírást, mint elvileg magányos, egyszemélyes tevékenységet végző főhős mellé odaállít egy másik szereplőt is, aki a múltban az Irén számára fontos összes férfialakot megtestesíti. Hol az egyiket, hol a másikat, attól függően, hogy a készülő levél Irén életét retrospektíve éppen melyik szakaszában világítja meg. Ezzel a megoldással Lőrincz Zsuzsa megteremtette annak a lehetőségét, hogy az írás folyamata az előadás során meg-megszakadhassék, s a levél adott bekezdését a két művész – az Irént kiválóan alakító Újhelyi Kinga, s a bármilyen szerepben játékával nem kevésbé meggyőző Pál Hunor – ironikus, komikus jelenetek sokaságával tárhassa elénk.

Mitől ironikus?

Hogy miért ironikusan? Amiatt a bonyolult időkezelés miatt, amely nemcsak a levélírás mikéntjében ragadható meg, hanem az 1970-es évek óta eltelt időhöz kapcsolódó lehetőségekben is. Az előadás kellékei – a vörös, kiszuperált fotelek, a csíkos frottír fürdőköpeny, a „retro” csatos papucs, a kopott utazótáska – egyfelől egyértelműen visszaadják számunkra „azoknak az időknek”, azaz a szocialista érának a hangulatát. Az előadást végig átjárja a szocialista korszak „szellője és szellemisége”, hiszen a szöveg, a levélben foglaltak egy ebben a korban élt nő kálváriáját fogalmazzák meg. Másfelől – épp az azóta eltelt egy generációnyi idő miatt – a két szereplő a játékába csempészett iróniájával és humorával el is emel bennünket ettől a kortól, így jót szórakozunk a SZOT-üdülő sajátosságain, a Škoda-vásárlás életbevágó fontosságán, vagy az esti iskolák elvégzésének egy dolgozó nő számára igen nagy jelentőségén.

Tipikus egyéni sors

De leginkább azon, ahogy a nő saját magáról gondolkodik. Újhelyi Kinga Irén bőrébe bújva egy kétszeresen elvált, s első házasságából született kisfiát nevelő nő önvizsgálattal egybekötött önkereséséről tájékoztat bennünket. Miközben amiatt a bizonyos ’70-es évek miatt azt érezzük, hogy a vele történtek tízezer számra estek meg abban a korszakban. Hogy a példája tipikus, erről több minden tanúskodik a kiindulópont, a levél szövegében is. Egyfelől, Pál Hunornak nemcsak Skultéti Gyulát, majd a Csaba névre hallgató második házastársat kell a levélírás adott pontjain megformálnia, hanem azt a „jó embert” is, aki Irénnek volt olyan kedves, és beszámolt arról, hogy mit látott-hallott Gyömrőn, Skultéti Irén öccsénél tett látogatásakor. A „nekem is megvannak a jó embereim” mondat a rendszer besúgóira tett egyértelmű utalás. Ahogy a SZOT-üdülőben az Irénnel egy szobában lakó, elvileg „csak” békésen kötögető két öregasszony is épp azért félelmetes és bosszantó a levélíró számára, mert nem tudni, ők vajon kinek a „jó emberei”. Újhelyi Kinga összetett játékának egyébként az egyik legjobb mozzanata az, ahogyan „ellenséges tekintettel” fel-felnéz a papírból erre a két nőszemélyre, akik persze nincsenek jelen a színen, de ahogy a művész rájuk tekint, szinte látjuk őket magunk előtt a kötőtűikkel.

Az önkeresés csődje

A „mindenki lát mindenkit”-szituáció mint Irén alapvető létélménye az önmagával kapcsolatos problémáját is meghatározza. Mivel mindenkiről jelentettek, ha valaki bármilyen szempontból is kilógott a sorból, jaj volt annak. Márpedig Irénnek – a levél főbb csomópontjai, s az ezeket elénk táró jelenetek szerint – épp abból van elege, hogy nem lehet másmilyen. Hogy belesodródik a tipikus férj-gyerek-megcsalás-válás-újabb férj-tanulás-munka körfogásába, s látszólag semmit sem tehet az ellen, hogy merrefelé viszik az események. Unja, hogy a „részvétele nélkül játszódik minden”. S a levélírásával ez ellen lázad. Hogy majd most megmutatja: „velem ezentúl semmi sem fog véletlenül történni”. Miközben a kor s benne a „véletlenek” épp ennek az ellenkezőjéről tanúskodnak, s ellene dolgoznak. Így az előadás ironikus hangvételét nemcsak az azóta eltelt idő engedi meg, hanem az Irén vágyai és megélt valósága közötti kontraszt is. Azaz a szocialista kádban, fürdőzés közben vele közöltek, hogy Gyula „már hat éve egészen közeli kapcsolatban áll egy nővel”, miközben ők még csak négy éve házasok. Hogy volt férje ahelyett, hogy eltűnne, felszívódna, körömvágó ollóval majdnem leszúrja, s „véletlenül” mindenhol ott terem, ahol nem kéne.

Sírva vigadunk

Ezt a sodródást, s az ez ellen való hiába tiltakozást Újhelyi Kinga és Pál Hunor mesterien tárja elénk. Minden egyes mozdulatukból, gesztusukból, hanglejtésükből ez a paradoxon árad. Az „én akartam, de…” érzése. A szocializmus megbénító „de”-jének a kifejezése, amelyről Újhelyi Kingának a levélből kiemelt sorok felhasználásával írott dalszövegei is tájékoztatnak bennünket, Horváth Károly hangszerelésében. A dalok kapcsán egyébként arra is lehetőség nyílik, hogy Pál Hunor egy-egy kellék le- vagy felvételével, női ruhába bújva, vagy épp egy simléderes sapkában a lúzert játszva ne csak színészi tehetsége újabb színeit csillogtathassa meg, hanem a dalok előadása közben „lazán” kísérhesse is az Irénként éneklő Újhelyi Kingát – ha kell, gitáron, ha kell, zongorán. Sírva nevetünk rajtuk, amikor a nap mint nap a létéért küzdő kisember ellentmondásos érzéseit, önmaga megtalálásának és megvalósításának meddő vágyát hol egy hajszárító alá pakolják, hol egy kád vízbe „fojtják”, hol pedig egy Skodába „csomagolják”. S nemcsak ironikusan, hanem óriási öniróniával is. Magukon is „röhögve”. Ami jó. Nagyon jó.

- Gyürky Katalin -