Vad Zsigmond: Akkor tudjuk egymás terheit hordozni, ha hajlandók vagyunk egymásra figyelni

Harminc évvel ezelőtt kezdődött a szolgálata Debrecenben, ezt megelőzően a Balmazújvárosi Református Egyházközség választott lelkipásztora volt. 2008-tól két cikluson át a Debreceni Református Egyházmegye espereseként szolgált, a harmadik ciklust már nem vállalta, most már szeretne több időt a gyermekeivel és unokáival tölteni. Vad Zsigmond nevéhez köthető az Immánuel Otthon, a Nyitott Ajtó Szociális Központ, a „Reménysugár” Hajléktalanok Nappali Melegedőjének létrehozása, bár ő maga ezeket is inkább a gyülekezet érdemének tekinti. A leköszönő esperes a Naplónak adott interjújában életútjáról, a debreceni szolgálatról és további terveiről beszélt.

Hogyan vezetett az útja az 1990-es nagytemplomi lelkésszé választásáig?

Nagykőrösről származom, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségiztem. Abban az időben a „Refi” volt egyházunk egyetlen középiskolája, így kerültem Debrecenbe. Érettségi előtt elhatároztam, hogy a teológiai akadémián szeretnék továbbtanulni. Nem ez volt az elsődleges szándékom, építészmérnök szerettem volna lenni, de az akkori viszonyokat figyelembe véve és egy barátommal folytatott beszélgetést követően határoztam úgy, hogy az egész életemet az Isten szolgálatának kívánom szentelni. Ezt a döntést soha nem bántam meg, sőt, meg sem kérdőjeleződött bennem, mindig azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. A teológia elvégzése után egy évet a Skóciai Református Egyház ösztöndíjasaként tanulhattam Edinburghban, hazaérkezve Balmazújvárosra kerültem. Tíz évig szolgáltam ott a feleségemmel együtt, ott született négy gyermekünk. Két templomot renováltunk, parókiát és gyülekezeti központot építettünk, majd 1990-ben jött hozzánk az a kérés, hogy szeretnének meghívni a Nagytemplomba. Ismertek már itt minket, hiszen néhány évig szolgáltam itt mint exmittált teológus. Akkoriban nem volt elengedő lelkipásztor, ezért már a harmadéves hallgatókat kiküldték szolgálatba, én a nagytemplomi gyülekezetbe kerültem.

Fellelhető-e különbség egy kisvárosi és a debreceni szolgálat között?

Az igehirdetésben és a szolgálat tartalmát figyelembe véve természetesen nincs, hiszen mindenütt gyakorlatilag ugyanaz az üzenet, amit át kell adnom. De hogy hogyan juttatom el azt az igehallgatókhoz, abban már van különbség. Amikor 1990-ben Debrecenbe kerültem, ezt óriási kihívásnak tekintettem. Fiatalnak, felkészületlennek, tapasztalatlannak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy még hosszú évekre lenne szükségem ahhoz, hogy egy ilyen kihívásnak meg tudjak felelni. Debrecenben a gimnáziumi osztályfőnököm és több teológiai professzorom is a gyülekezet tagja volt, ők is hallgattak vasárnapról vasárnapra. Az Isten igéjének hirdetése a Nagytemplom szószékén különösen nagy kihívás, legtöbbször bizony belső lelki feszültséggel jár.

Mi kell ahhoz, hogy az üzenet, amit közvetíteni akar, a gyülekezet számára is befogadható legyen?

Az az ige, bibliai rész, amiről hangzik az igehirdetés, bibliamagyarázat, először nekem kell hogy szóljon. Meg vagyok arról győződve, ha egy igének számomra is „ütős” üzenete volt, akkor az a gyülekezetnek is az. Nagyon érdekes ez, hiszen ott ül több száz ember, kettő sem egyforma, mindenki másként gondolkozik. Van egy spirituális, láthatatlan erő, a Szentlélek ereje, amely munkálkodik bennem és azokban is, akik figyelnek az igére. Sokszor olyan szó vagy mondat fogja meg őket, amire én nem is gondoltam.

„Az igehirdetésekre való készülés igen sok előmunkálatot igényel, amelyben nagy segítséget jelentett nekem a több ezer kötetes teológiai könyvtáram.”

De az igének a fogadtatása, az az Isten lelkének különleges titka.

2008-ban lett a Debreceni Református Egyházmegye esperese. Hogyan gondol vissza erre a szolgálatra?

Tizenkét évvel ezelőtt azt mondtam: legyen ez az odafigyelés ciklusa mindannyiunk életében. Odafigyelni az Istenre, egymásra, a gyülekezet minden tagjára. Akkor tudjuk egymás terheit hordani, ha hajlandók vagyunk odafigyelni. A teljes lényünkkel való odafigyelés a láthatatlan Istenre és a látható emberre, ebből fakad sok minden. Sikerült ennek a gondolatnak jegyében lelkészcsoportokat létrehozni. Amikor átvettem a debreceni egyházmegye vezetését, akkor 36 gyülekezet volt az egyházmegyében, ma már 39 van. Kül- és belföldi kapcsolatokat építettünk ki, gyakorlatilag az Amerikai Egyesült Államoktól kezdve Dél-Koreáig nagyon jó kapcsolat alakult ki a Kárpát-medencei református gyülekezetekkel is.

S bár szerényen elhallgatja, de az ön nevéhez köthető az Immánuel Otthon, a Nyitott Ajtó Szociális Központ, a „Reménysugár” Hajléktalanok Nappali Melegedőjének létrehozása is.

Ez nem az én érdemem, nem úgy jöttek létre ezek az intézmények, hogy én kitaláltam őket. Ezek valóban alulról jövő kezdeményezések voltak. Az Immánuel Otthont – jövőre lesz 30 éves – az ideérkezésem után egy évvel alapítottuk meg. Néhányan odajöttek hozzám, megkérdezték, mit tesz a református egyház a gyermekeikért. Visszakérdeztem: miért, mi van a gyermekeikkel? A halmozottan sérült gyerekek számára nincs olyan intézmény, amely befogadná őket – hangzott a válasz. S ezért kellene valamit tenni. Így jött létre az otthon; a Pacsirta utcai épületben két tantermet alakítottunk ki, négy munkatárssal, 12 gyermekkel indultunk el.

„Reménység szerint jövőre elkészül az új iskolánk, s akkor már 150 gyermekkel és 70 munkatárssal működhet az otthon.”

A Nyitott Ajtó Szociális Központ sem az én ötletem volt. Az egyik gyülekezeti tag egy nap azt mondta: nem jól van ez így, tiszteletes úr. Itt vagyunk a Nagytemplomban, egymás mellett ülünk, de nem ismerjük egymást. Javasolta, hogy hét közben is találkozzunk, egyre jobban megismerve, segítve egymást. Így jött létre a Nyitott Ajtó Otthon, ahová elsősorban az idősebb testvéreink jártak, s ebből nőtt ki a jelenlegi szociális központunk. 25 éves múltra tekint vissza az intézmény, jelenleg naponta több mint 210 testvérünk terhét hordozza, és biztos támogató hátteret, élő közösséget jelent nekik. A hajléktalanotthon létrejötte is emlékezetes számomra. Néhány évtizeddel ezelőtt az ifjúságunk szilveszteri összejövetele végén sok enni-innivaló maradt. Kérdés volt, mi legyen a megmaradt ennivalóval. Kegyetlen, hideg tél volt akkor, s valaki jelezte, idefelé tartva a Nagyállomáson hajléktalanokat látott. Betették egy Trabantba a megmaradt ételt, s elvitték nekik. Meggyőződésem, hogy ez volt az első lépés a hajléktalangondozás felé. Később létrehoztunk egy önkéntes csoportot 10-15 fővel, akik gondozták ezeket az embereket mindenféle anyagi juttatás nélkül. Ma már éjszakai, női és férfiszállót is műkötetünk a krízisidőszakban. De ez nem az én érdemem. A megfelelő időben, a megfelelő helyen voltam, a lehetőséget sikerült megragadni.

Hogyan változott a gyülekezet az elmúlt harminc évben?

Három szóban foglaltam össze magamnak ezt a három évtizedet: növekedés, megújulás és csapatmunka. Növekedés: Isten országának ez a jellemző tulajdonsága. Hálás vagyok azért, mert a növekedés folyamatát átélhettem, megtapasztalhattam. A gyülekezet létszáma többszörösére növekedett. De alapvetően az ismeretben, a hitben és a szeretetben való növekedés az, ami a leginkább vonzó lehet a kívülállók számára. S ezt is örömmel nyomon követhettük gyülekezetünkben. Szerveztünk gyülekezeti táborokat különféle korosztályoknak, valamint gyülekezeti napokat, kirándulásokat, bel- és külföldi tanulmányutakat. A rétegalkalmak sokasága és sokszínűsége is a növekedést szolgálta. Megújulás, szolgálati területeink által: idősek, fiatalok, gyermekek, középkorúak, hajléktalanok és halmozottan sérültek között megerősödött gyülekezetünkben a felebarát – aki nem olyan, mint amilyen én vagyok – elfogadásának lelkülete. S ezáltal gazdagított Isten bennünket. Megújult az otthonunk, a Nagytemplom, és egyéb épületeinket teljeskörűen felújítottuk, de hálára indít a technikai lehetőségeink óriási mértékű növekedése, külső feltételeink, infrastruktúránk teljes megújulása is. Csapatmunka: a lelkipásztori szolgálat nem egyéni vállalkozás!

„Amit elérhettem, amilyen áldásoknak részesei lehettünk, az mind csapatmunka eredménye.”

Éppen ezért hálás vagyok, mert voltak sokan mögöttem, mellettem. Hálás vagyok azért, mert mindig olyan lelkésztársakkal együtt szolgálhattam, akik készek voltak a közös imádkozásra, az együtt gondolkodásra, s ennek a lehetőségét hétfő reggelenként a munkatársi közösségben harminc éve megéljük. Gazdagító és hasznos volt a nem lelkészi jellegű munkatársakkal – főgondnokokkal, gondnokokkal, presbiterekkel, diakónusokkal, hivatali alkalmazottakkal – való eszmecsere, közös munka, közös tehervállalás, a közös szolgálat.

A gyermekei közül van olyan, aki szintén lelkészi pályára készül?

Nincs, de annak nagyon örülök, hogy minden gyermekem hívő, egy-egy gyülekezeti közösség tagja. Az orgonánál református iskolai kórust vezetve, a Református Szeretetszolgálat, valamint az Immánuel Otthon közösségében munkatársként, illetve papnéként egyházi szolgálatban vannak. Bízom benne, hogy munkájukkal Isten dicsőségét szolgálják. Nagyon hálás vagyok a családomért, nélkülük semmire nem mentem volna. A feleségem is lelkész, aki hűségesen mindig mindenben támogatott. Az egyik lelkipásztor testvérem így fogalmazott: a feleség a lelkésznek a belső tanácsosa, vigasztalója, belső kritikusa. Judit ezt a feladatot hűségesen tölti be a családunk életében, ezért nagyon hálás vagyok. Két unokám van már, szeretnék jó nagyapjuk lenni.

Mik a tervei a nyugdíjas évekre?

Amikor elbúcsúztattak a gyülekezettől, azt mondtam, hogy nem akarok elköszönni. Ha az Isten éltet, és ad erőt, egészséget, akkor továbbra is ennek a gyülekezetnek a közösségébe szeretnék tartozni. Ha kérnek, és igényt tartanak a szolgálatomra, készséggel szolgálok. Reménykedem abban, hogy lesz időm sokat olvasni, nem hiába költöztettem át a könyvtáram egy részét. Jó gazdaként szeretnék kertet, udvart rendezni a kis hegyi házunkban. Jó lenne még sokáig segíteni gyermekeimet, unokáimat, egyáltalán több időt tölteni velük. S amikor majd lehetséges, jó lenne utazni, eljutni több sport- és kulturális eseményre.

Kiss Dóra