Ceausescu miatt a fogdában

Történt pedig, hogy egy szombat éjjel az Aranybika Grill kétórás műsorát vezettem, melyben volt egy tízperces önálló blokkom is. Ezzel egyébként még évtizedekkel később is zrikáltak a kollégáim. Egy élő televízió adás előtt például a szerkesztő csak úgy foghegyről odavetette:

„Ha véletlenül valami gikszer akad az adás alatt, segítsd a stábot, Gyuri. Van neked az a rúdtáncos számod, amit anno a Grillben csináltál, az kell.”

Szóval 1975. Írtam egy számot, – ma stand-upnak neveznék – a fociról. Nem úgy. Elképzeltem, hogy összecsapna egymással az akkori szocialista és kapitalista világ vezető politikusainak válogatottja, hogyan, miként zajlana le ez a zöld gyepen. Olyan nagy sikere lett, hogy bekerült Vitray Csak ülök és mesélek programjába, amiből aztán rádiókabarés ügy lett.

Szóval lett ez a paródia. Telt ház a Bikában, kétórás előadás szünettel, szombat lévén elegancia. Éjfélkor kezdtünk, nyár volt, a nyitott ablakok alatt is sokan hallgatták az éjszakai utcán a műsort. Az énekesek között sztárok: Aradszky, Koós és Rózsi, alias Demjén Ferenc az akkori Bergendiből. Hozzájuk csatlakoztak a debreceniek, a Csokonai színházasok, meg mi néhányan, szabadúszók. Éjjel fél háromkor fejeztük be, elégedett volt mindenki. Nem rohantunk haza, mindig akadt vendég, aki meghívott az asztalához, beszélgettünk. Hajnal felé szólt a főpincér, Nagy Imre: – Gyuri, van egy kis gond. Az előadásod alatt három nagyváradi vendég felháborodottan távozott. Amikor utánuk mentem, kérdeztem, mi a baj, az volt a válasz, hogy az a szemüveges konferanszié végig uszított a Kárpátok géniusza ellen, és ezt kikérik maguknak. Közölték, hogy feljelentenek.

Kiderült, hogy egyikük a nagyváradi pártbizottság első titkára volt, a másik kettő valami szekus. Úgy voltam vele, azt csinálnak, amit akarnak. Azt csinálták! Hétfőn este jöttek értem. Akkor a Hatvan utca végén laktam. Ahogy a költő mondá: megint jőnek, kopogtatnak. Szegény édesanyám ugyan nem volt beteg, mint Petőfi írta, de a zsaruk láttán az infarktus kerülgette. Mentünk a Kossuth utcára. Nem nagyon szóltak hozzám, odabent ismertek, egy Varga nevű hadnagyra bíztak. Ültünk egymással szemben, fürkészett, próbált szúrósan nézni, én csüggtem ajkán szótlanul. Így próbáltuk elütni az időt, aztán nyugovóra tértünk. Ő – gondolom – otthon, én meg a hátsó, Blaháné utcai traktusban egy vasúti kocsi másodosztályú fülkéjéhez hasonló cellácskában. Szerencsére egyedül. Az ablakon beszűrődött a szomszédos Művész presszóból – ma cukrászda – a zongorista dizőz érzelmes, bús dala. A Nem tudom, az életemet hol rontottam én el kezdetű opuszra szenderegtem el.

Reggel kihallgattak, adtak egy kávét, elmondatták velem az ominózus műsorszámot, majd egy rendőrhatósági figyelmeztetéssel a zsebemben távoztam. Ahogy baktattam a színház előtt, kihallatszott a Gül baba operettjének próbája. Éppen Géczy József énekelte az Ott túl a rácson, egy más világ van kezdetű betétet. Igaza volt. Kimentem a Nagyállomásra, a Tejbárban megreggeliztem, és éjjel kezdődött minden elölről.

A most már rendőrség által is „jogvédett” paródiát továbbra is műsoron tartottam, mert szóltak, hogy kellek a Vitraynak. Így is lett, Százhalombattán volt a felvétel nagy közönség előtt. Aztán került a Marton-féle Rádiókabaréba, de soha nem ment le, mert a rendőrségi oklevél miatt húzódozott az akkori politikai elit. Megértettem. Az eredeti felvételt azonban sikerült előbányászni, és úgy őrzöm, mint annak idején Ceausescut és Elenát a román elhárítás. Ma már közkinccsé tehetem. Az akadályok leomlottak. Mint a hajdani szocializmus és kapitalizmus.

[audio mp3="https://haon.hu/wp-content/uploads/2021/02/4342388WeiszVitrai1975VAGOTTMP3.mp3"][/audio]

Weisz György, a Napló korábbi munkatársa