Egy emberöltő kalandjait őrzi a 83 éves földesi bácsi naplója

Reggeli érkezésünkkor is éppen a kertben akad dolga, s mikor minden a helyére került, körbevezetett a rendezett portán. A szőlőlugas kellemes árnyékot ad, a csirkék az ólban csipegetnek, a Lada a garázsban pihen, a ház háta mögött gondozott a kert – amit ő még megcsinál, (mint mondta, nagyon szeret kaszálni), de a fiatalok…

Csendes a falu, s mi leültünk beszélgetni. Megtudjuk, a birtok még nagyapjáé volt, 1943-ban építettek rá házat. József hosszan mesélt nekünk a múltról, hamar fény derült arra, hogy csaknem hat évtizedig dolgozott a mezőgazdaságban. Nem kérdés: az igazságérzete ma is stabil. Úgy fogalmaz, a munkáját mindig tisztességesen elvégezte. A mezőgazdaság szeretete – mint mondta – beléivódott, hiszen azzal már a gyermekkorában is közelről megismerkedett. Dédnagyapja pásztorember, az apja pedig fogatos cseléd volt, földművelési munkákat látott el. Ebben segítségére volt József is. Nem volt idegen a szemének a traktor vagy a cséplőgép, habár az efféle gépeket – úgy, mint sok mást is – bekérték a háború miatt a negyvenes évek elején. A nehéz időkben a nagymamája Tetétlenre – idevalósi az édesanyja – vitte magával az akkor még fiatal fiút. Ott segédkezett, s ott érte el a háború egy része.

– Emlékszem, egy éjszaka alatt ki kellett pakolni a település felét. A nagybátyám vitt a nyakában éjjel, ki a szélső házhoz, s onnan másnap hajnalban szekérrel mentünk ki a tanyára. Ott aztán csikókarámba zártak bennünket, gyerekeket. Aztán hol a németek, hol az oroszok számoltak meg – emlékszik vissza.

Az olvasás kifogott rajta

A háborús idők után aztán megkezdődtek az iskolaévek, de ekkor torlódtak az évfolyamok, s aki 1945. szeptember 1-ig betöltötte a hatodik életévét, iskolaköteles volt. József éppen ’39. augusztus 31-én született, s végül Lajos bátyjával együtt koptatta a padokat. Ő volt a legfiatalabb nebuló. Felidézte, hogy 127 első osztályos volt akkor egy osztályban, s ő maga, bár sok mindent el tudott lesni, de az olvasás valahogy csak kifogott rajta. Nyáron aztán az édesanyja vette szárnya alá; a tuja fa alatt addig-addig nyúzta, míg a pótvizsgáig folyékonyan nem ment az olvasás. – Benne van az értesítőben, megmutassam? – nevet fel a történet közben.

Később munkát vállalt, hiszen az nem járta, hogy csak úgy otthon maradjon. Sok feladat jutott a keze alá, az évek alatt sok sztori alakult, így nem csoda, hogy a látogatásunk alkalmával mi is megismerkedtünk egy-egy anekdotával. Megtudtuk például, hogy ’56-ban egy hétfőn mit sem sejtve indult meg vonattal, hogy száz süldő malacot az angyalföldi húsipari vállalathoz szállítson, de oda majd csak napokkal később, csütörtökön ért el. Igencsak kalandosra és félelmetesre fordult vele a világ azon az úton. – Sápon huszonötösével raktuk be a malacot a zárt kocsikba, elindultunk, de a forradalom kettévágta az utat. A vonatok leálltak. Már Szolnokon lekapcsoltak, kedden egész nap ott álltam; szerdán-csütörtökön Rákosrendezőbe értem, odáig valahogy felkecmeregtem. A baj az volt, hogy nem volt víz. Nekem se, nemhogy a malacoknak. Két bála szalma volt, de már megettek mindent. Volt egy esőköpenyem, fel kellett akasztanom, mert felmásztak a malacok és azt is rágták. Acsarkodtak. Bent nem mertem aludni, mert féltem, hogy belém harapnak, de elmenni se mertem, mert féltem, hogy valahol lelőnek. Nem mertem a vagontól sem elmenni érdeklődni, mert attól tartottam, ha ellopják a malacokat, akkor engem felakasztanak. Gyerek voltam még. Vittem magammal az útra egy alumínium kulacsot, és abba csöpögtettem a párát éjszaka úgy, hogy lehúztam a vagonnak az esővető csatornáját, de hiába koppant nagyot a csepp, kevés volt, a torkomat se nedvesítette be. Végül jött egy pufajkás meg egy vasutas, tőlük kérdeztem, hogy hol lehetne vizet szerezni, mert én már hétfő óta nem ittam. Segítettek rajtam, aztán végül behúztak Angyalföldre – idézte fel a kalandot, amit csak egy volt a sok közül.

Példa lehet a hozzáállása

Szinte láttuk magunk előtt a régi időket, úgy sorolta a szót József. Emlékeit nem röstellte egyébként kézzel le is jegyezni, egy vastag A/4-es füzet őrzi a katonaidők történéseit, a gyermekkor és a családi élet kezdetét, a munkatársak, a feladatok és főnökség sorát. Egészen a rendszerváltásig jutott a feljegyzésekkel. Tizenkét évvel ezelőtt ült neki, s még ma is szívesen jegyzetel hűvösebb, csendes estéken.

A szerelemre 1964-ben mondott igent, később két gyermeke született. Ha a múltra tekint vissza, állítja, nyolc általánossal nem volt könnyű kivívni az elismerést, de a végére csak sikerült neki. A véleményét bátran felvállalta, és vállalja ma is. Amit kellett, tisztességgel ellátott, és mástól is csak annyit várt mindig, mint amit ő maga is elvégzett. A hozzáállása sokak előtt lehet példa…

BBI