Már több mint egy hónapja virágzik a Hortobágyon a kamilla – fotókkal

Mintha sokszárnyú pillangók rezegnének és nyújtanák sárga fejüket az ég felé. Szinte emelkedni is, látom a szél sürgette szirmaikat mozgató virágokat. Arról, hogy mindez délibáb, csak egy tájidegen elem megpillantása győz meg: kollégám a pusztára hasalva fotózza a hungarikumnövényeket. Ezek szerint nem kaptak szárnyra. A hírük annál inkább, ottjártunkkor és előtte egy nappal is egy forgatócsoport igyekezett megörökíteni a Matricaria chamomilla-t. Latin nevének első fele a tengerre utal, hiszen ez a gyógynövény a sós talajon terem és néhol valóban megtalálható a tengerparton.

Szilágyi Attila természetvédelmi őrtől azt is megtudom, hogy a puszta legszikesebb részein, cikkem főszereplőjén kívül, mindössze csak néhány növény, például a sziki üröm és a sziki útifű képes megélni. Itt ugyanis hiányzik a talaj termőrétege: e tájon az altalaj és a felső réteg között eleve egy sekély termőtalaj van, de ahol a kamilla nő, ott szinte teljesen hiányzik. Egy porszerű talajbemosódás okán vagy egy állat lábnyomán a gödörben képződő egy milliméternyi termőrétegből sarjad a sárga-fehér gyógynövény.

– fogalmazza meg a teremtés néhány centiméteres csodája kapcsán a természetőr.

Virágpompa a jubileumra

Van is rá kereslet, rendszerint jelentkeznek a házipatikát egy-egy zacskónyi kamillával feltölteni kívánók, akiknek a Hortobágyi Nemzeti Park biztosít erre lehetőséget a megfelelő területen, amennyiben a jog helyes ösvényén járva engedélyt kérnek. Ellenkező esetben természetvédelmi jogsértést követnek el, a terepet nem ismervén számos kárt tehetnek abban, például megzavarhatnak fészkelő madarakat, amelyek rendszeresen választják tojásaik rejtekéül a szikfű virágzó foltjait.

A varjúsereg károgása fenyegetően hat e mondat elhangzásakor. Bár ők épp „kiköltőzőben” vannak a fára rakott fészkükből, amelyekben kék vércsék találnak új lakra, s kezdenek költeni abban, a talajszint számos más állatnak ad otthont.

Szilágyi Attila huszonhárom éve természetőrként figyeli a Hortobágyot, ám ahogy fogalmaz, balmazújvárosi kölyökként ismerte meg ezt a változatos színezetű tájat. 

A tavalyi évszázados aszály kiböjtölt ajándéka ez, de az itt dolgozók, élők egymás között azt is mondják, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park 50. évfordulóját ünnepelvén öltözött ilyen pompába a puszta.

Én, a szentimentális újságíró, hajlanék erre az utóbbi érvre, de Szilágyi Attila könyörtelen tudományos tényekkel támasztja alá az előbbit: a csapadék eloszlása nagyon jó volt, nagy talajban tárolt mennyiséggel indultunk neki a tavasznak, ami párosult egy nem szélsőségesen hideg és nem túl meleg hőmérséklettel. Felidézte, az első kamillák idén szokatlanul korán, április első heteiben kezdtek nyílni, pedig jellemzően április végén bontanak szirmot és egy hét alatt levirágzanak, az első kánikula érkezésével.

 – mondta, s messzire engedte tekintetét.

A természet dinamikája

Így mesélt tovább: Mindenhol valamilyen színt látunk, mintha amőbák folynának egymásba. Ahány szín, annyi növénytársulás és annyi jel, hogy változik a talajminőség, vízgazdálkodás akár tenyérnyi felületenként, amit a növények hamar lereagálnak. Évről évre vándorolnak ezek az „amőbák”, a helyüket befolyásolja a víz, az állatok (legeltetése) és korábban a tűz. Ez a természet dinamikája. A combig érő ecsetpázsit mélyebb fekvésű, nedvesebb területet jelez idén, míg az elmúlt esztendőben szálanként bújt elő, alig lábszárnyi magasságban. 

 – fűzi hozzá.

Hallgatván őt, mint egy békaleső gólya, úgy emelgetem lábaim a kamillás szélétől az útig, hogy minél kevesebbet lapítsak le azokból a fűszálakból, amelyekről oly szeretettel, sok ismerettel beszél. Az érettségi tételnyi tudásnál most sokkal mélyebben értem, mit jelentenek Radnóti sorai: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”.

Merengésemből egy másik története zökkent ki. Az említett természet dinamikájának része, a legeltetés, tehát az állatok szívfájdalom nélkül harapják le tőből a növénypompát. Legfeljebb azt mérlegelik, melyik ízlik jobban. Idén megtehetik, mert ahogyan a helyi pásztorok mondják – bár nem egészen ezekkel a szavakkal – annyi most a fű, hogy az állat a hátsójával is ehetne, ha akarna.

Porcukorral hintett táj

Búcsúképp arról érdeklődöm még, hogy a sok szeretett emlékkép közül, melyik a számára legkedveltebb arca Hortobágynak. Szilágyi Attila kettőt említ.

Meghatározó élményét a kétezres évek elején távcsőben látta a 33-as út túloldalán. – Egy ecsetpázsit csomón énekelt egy csíkosfejű nádiposzáta, ami sajnos már kipusztult a Hortobágyról, és ezzel együtt egész Magyarországról, mögötte a háttérben egy túzokkakas sétált, a távolban, a horizonton pedig a szülővárosom, Balmazújváros templomtornya látszott. A nagy nagyítású távcsőben egy képként voltak észlelhetők, a valóságban 15 kilométeres tengelyen történtek – idézte fel.

A másik szívét melengető látvány pedig az, amikor a kamilla teljes virágzásban van. Úgy fogalmazott: olyan mintha porcukorral hintettük volna be a területet. 

HaBe