Lassan semmivé válik a hajdú-bihari Tuka: a tanyavilág tíz lelket sem számol – fotókkal

A lepusztult, rég gazdátlan ingatlanok sorát egy-egy idilli, nádfedeles ház követi Tukán. Az aprócska árokban fecser a kacsa, az út mentén kecskék legelnek. Ez a látkép fogadott minket a Debrecentől mintegy 70 kilométerre fekvő tanyavilágban.

Nem volt nehéz megállapítani, hol laknak még ma is, és melyik házra zártak lakatot sok-sok éve. Aprócska falu Tuka, így nem telt sok időbe felfedezni. Félő volt, hogy egy árva lelket sem lelünk, de szerencsénkre nem maradtunk magunkra. A teregetést intézte Prázmári Edina, épp, amikor a házuk előtt haladtunk el. Bízva a szívélyes fogadtatásban, megálltunk. Edina olyan szeretettel fogadott minket, mintha előre bejelentkeztünk volna hozzá. Beszélt a Tukára jellemző életről, majd megmutatta a portájukat is. No, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük, mit tudtunk meg a fiatalasszonytól.

Kilenc plusz egynéhány fő (van, aki nem életvitelszerűen él a településrészen), ennyien élnek Tukán.

– mondta el, hozzátéve, a kislányát mindennap autóval viszi a tiszacsegei iskolába. Helyben ugyanis nincsen az sem, de kocsmát, postát, boltot sem kell keresni.

A településrész végében egy haltenyészet működik, tanyából van több is. Edina és férje ebben a tanyavilágban voltak gyerekek, aztán ahogy szokott lenni, fiatal felnőttként elkeveredtek Tukáról. Két évvel ezelőtt már maguk határozták el, hogy visszatérnek ide. – Nem megy nekünk a városi élet. Jobb ez. Aki jószág mellett, tanyán nő fel, annak nem megy a városi élet. Itt vannak kacsáink, disznóink, kecskéink, ez így jobb nekünk. Ezt nem tehettük volna már meg a városban, a szomszédok nem tűrnék meg. Itt nincs szem előtt az ember – magyarázta, miért döntöttek Tuka mellett. A kislánya is szereti ezt a csendes környezetet, sokat játszik kint az udvaron, kutyázhat, macskázhat, és ha úgy van, nagyokat sétálhat a határban. Az asszony csak azt hiányolja, hogy nincsen játszópajtása a gyermekének.

Ez a Tuka már nem az a Tuka

Távol minden infrastruktúrától, érdekelt minket, hogy miféle logisztikát igényelnek a Tukán leélt hétköznapok. Edina elmondta, az autó alapeszköz a mindennapokban. Amikor viszi a lányát iskolába, akkor Tiszacsegén intézheti el az ügyeit, de a férje, aki Bödönhátra jár munkába, mindennap útba ejti Újszentmargitát, és ha kell, intézi a bevásárlást. Nem sűrűn fordul ez elő, a család már rutinnal kezeli a helyi szolgáltatások hiányát, és inkább előre gondolkodnak, vásárolnak hónapról hónapra. Nem panaszkodott az asszony; ahogy mondta, itt is van víz, villany, gáz, internet és tévé, éppen ezért nem érzik az elmaradást.

– szögezte le.

A helyi idősekről a rokonok, gyerekek gondoskodnak, szociális ellátás pedig Újszentmargitáról érkezik ide. Aki menni akar, kénytelen autóba ülni, más járművel ugyanis nem tud kimozdulni. Se vonat, se busz nem jár errefelé.

Nem mindig volt ilyen az élet Tukán. Fotóriporterünk nagyszülei még itt lehettek gyerekek, így tőlük tudjuk, hogy évtizedekkel korábban több tucat lakost számlált ez a kis falu. Akkoriban még minden más volt. A településrész, ahol jártunk, már régen nem az a Tuka, amit az elszármazott idősek emlékezete őriz. A fecsegő szomszédokkal teli kapualjak minket már nem fogadtak, így kénytelenek voltunk a képzelőerőnkkel megfesteni azt a látképet, mely egykor Tukát jellemezte.