A diktatúra akkor is diktatúra marad, ha trapézfarmerba öltöztetik

A napokban volt szerencsém egy tudományos konferencián részt venni, melynek fő témája a politikai elnyomás XX. századi magyarországi története volt. Az ország legnevesebb történész-kutatói mutatták be aktuális kutatási eredményeiket, a korszakot ismerő hallgatóság pedig meglepődve konstatálhatta: sajnos még mindig van új a nap alatt.

A Kádár János vezette elnyomó hatalom az 1956-os forradalom leverése után a kegyetlen megtorlások eszközével szilárdította meg hatalmát. 1957 és 1962 között tízezreket állítottak jellemzően koholt vádak alapján a bíróság elé és ítéltek el. Közülük ezrek kerültek börtönbe, internálótáborokba, s több százakat ítéltek halálra. Az öt évig tartó bosszút a szerencsésebbek állásuk elvesztésével, a nyilvántartásba vétellel „úszták meg”.

Bár a „konszolidációval” változott a külcsín, a belbecs továbbra sem. A pártállami struktúra megmaradt, a rendszerelleneseket megfigyelték, megbélyegezték. Sokan nem folytathatták ott tanulmányaikat, ahol szerették volna; tehetségüket nem bontakoztathatták ki azok, akiknek szülei „ellenforradalmárok” voltak. A hatalom szeme- és füleként működő ügynökhálózat szinte mindenhol ott volt, s biztosította azt, hogy a pártállam megőrizhesse erőszakkal szerzett, véráldozatokkal megszilárdított hatalmát.

Bár sokan a retróláz hevében nosztalgiával emlékeznek vissza a ’80-as évek mindennapjaira, az már csak kevesekben merül fel, hogy a diktatúra gépezete akkor is működött. A múlt folyamatos feltárása pedig egyre jobban megerősíti: a forradalmat vérbe fojtók minden nemzeti és emberi eszmét képesek voltak a saját ideológiájuknak alárendelni csak azért, hogy hatalmukban maradjanak.