Szinte csak a gólya jár haza Szásztelekre, ahol egykor mozi is volt

Legalább olyan könnyű eltéveszteni a 33-as főútról a Szásztelek felé vezető leágazást, mint fokozatosan hátunk mögött hagyni a modern civilizáció zakatolását. A Hortobágy községtől nyolc kilométerre lévő kistelepülés a nemzeti park szívéhez közel, gyakorlatilag a semmi közepén őrzi az időt. Távol mindentől, ami balzsam a városi léleknek, de vajon milyen lehet a mindennapi élet a helyiek számára?

Ezen töprengünk az aszfaltos úton haladva, amelyen érezhető, hogy meg van kímélve a járműforgalomtól. Csupán egy postás autóval találkozunk, talán a nyugdíjat hozta vagy egy születésnapi köszöntőt egy nagyvárosban élő unokától.

Szásztelek határában kiszállunk az autóból, hogy szemügyre vegyük a sajátos, félkörívben elhajló útrendszere mentén felsorakozó takaros házakat, és, hogy magunkba inhaláljuk a vidéki lét könnyűségét. Ahogy a motor leáll, az ember fülét megüti a csend, amit csak egy idős asszony halk léptei törnek meg, aki érkezésünk zajára lépett ki a kertbe. Bizony, errefelé azonnal feltűnnek az idegenek.

Illedelmesen bemutatkozunk, és elmondjuk, hogy a Naplótól érkeztünk. Erika néni ismeri az újságot, de a településen azt nem kézbesítik. Úgy fogalmaz, el vannak vágva a külvilágtól. Bolt, orvos, kocsma legközelebb Hortobágyon van.

 – mondja. Megjegyzi, azért annyira nem tragikus a helyzet, mert az orvosi ügyelet és a rendőrség is ki szokott jönni. Aggodalmas arcot vághattunk, mert gyorsan hozzáteszi, nem fordul elő sűrűn, hiszen biztonságos, csendes vidék, de azért volt már szükség intézkedésre. Olykor pedig még a hortobágyi polgárőrség is rájuk néz.

Régen burjánzott az élet Szászteleken

Erika néni elmondja, 1963 óta lakik Szászteleken, akkoriban a Hortobágyi Állami Gazdasághoz tartozott a település. Ő maga Hajdúböszörményből érkezett a családjával, szolgálati lakásokban laktak. Felvázolja, az utcában lévő házak mindegyikébe egy-egy családot költöztettek, akik a környéken dolgoztak. Mindegyiküket jól ismerte, de sokan kihaltak azóta:

– emlékezik vissza.

A hatalmas virágokkal, benőtt területre mutat, ahol elmondása szerint régen még egy játszótér is volt kosárlabda és focipályával, körhintával. Volt is rá szükség, mert – mint mondja – nem volt olyan luxus, mint manapság: tévé sem volt minden házban, hétfőn meg még adást sem sugároztak. A legtöbb időt kint töltötték a szabadban. Szedték a kamillát, a vasvirágot, azonban a zöldterület ma már a nemzeti park tulajdonában áll, így engedély nélkül nem gyűjthetik még a gyógynövényeket sem.  

Miközben meséli, egy gólya röppen fel egy közeli oszlopra rakott fészkéből, és körözni kezd a levegőben táplálék után kutatva.

– A gólya az visszajön. Ahogy a fecske is. Hiába verik le a fészkét, mindig hazatér – mondja.

Tiszta udvar, üres ház

Ezt a bölcsességet csomagoltuk be magunknak búcsúzóul. És valóban, Szásztelek békésségéből egyszerre árad a nyugalom és az elhagyatottság. Egymást váltják az elgazosodott, lakatlan és a takaros, muskátlikkal díszített porták, számos hely tükrözi a kis falu egykori virágzását. Egy szebb napokat megélt sócsomagoló üzem, egy romosan magasodó épület, ami sokkal inkább hajaz egy paintball pálya helyszínére, mint magtárra. Az egykori közért, melynek lelakatolt kerítése mögött egy felborzolt tollú pulykakakas védi fiókáit.

Ami viszont ennél is meghökkentőbb, hogy a település lélekszámához képest meglepően sűrűn látni a kertekben, a kerítések előtt és az út mentén hagyott összetört, szétszedett autóroncsokat. Pedig látszik, hogy foglalkoznak a településsel, ahogy az is, hogy rengeteg lehetőség van benne, hiszen egy igazi kis hortobágyi ékszerdobozt rejt a puszta. Megérdemelné, hogy ne csak a gólya térjen rendszeresen haza.

Ha szívesen olvasna hajdú-bihari elnéptelenedő településekről, íme néhány korábbi írásunk: