Szép az élet Bedőn, még nem lőttek le senkit, bár kocsma nincs – fotókkal

Csak az átmenő forgalomtól tűnik nyüzsgőnek Bedő főutcája, egyébként a nagyjából 300 fős, Biharkereszteshez közel fekvő község a kistelepülésekre jellemző békét sugározza. A postás pihenőidejében a boltossal kávézik, a bajuszos szomszéd egy sörrel teli szatyorral kerékpározik hazafelé. Akárcsak a mesében. A legnagyobb gond, amit fájlalnak is a helyiek, hogy a kocsma bezárt egy ideje, de legalább van egy kisbolt és posta is. Sőt, alig két éve szentelték meg a felújított görögkatolikus templomot, burjánzanak a virágosládák, friss festék csillog a kerítéseken, és látszólag egyáltalán nem illik bele a Haon Elnéptelenedő települések című sorozatába. Ám, ha szóba elegyedik az ember a bedői lakosokkal, hamar kiderül, hogy a gond itt is ugyanaz: a fiatalok elmennek. A legidősebb, a középső és a legkisebb fiú is máshol próbál szerencsét. De még a lányok is.

 – mondja jó kedélyűen egy idős férfi, akit a bedői mindennapokról kérdezünk. Zoltán Erdélyből költözött a településre feleségével, bár ezt már az ízes, szívnek kedves tájszólásból éreztük. A gyerekei a közelben dolgoznak, ők pedig nagyszülőként segítenek vigyázni az unokákra. Elmondja, Bedőn valóban nyugodt az élet, bár munka nincs, de mivel nyugdíjas, ez cseppet sem zavarja, hiszen leélte a saját idejét. Lehetőség híján sokan Biharkeresztesre, Berettyóújfaluba vagy Nagyváradra járnak dolgozni. Mint fogalmaz, a fiatalok suhancként a nagyobb városokba mennek tanulni, és általában nem is térnek vissza. Elbeszélgetünk még a világ nagy dolgairól, és a helyi kicsikről, végül egy egyszerű bölcsességgel bocsát utunkra:

Bedő utcáin elmosódnak a határok

Épp a helységtáblát fotóznánk, mivel roppant autentikusan mutat a mögötte legelésző póniló, amikor megpillantunk egy idős férfit, aki unokájával játszik, néha tekernek egy kört a biciklin, és közben rá-rá néz a jószágokra.

Elmeséli, 1951 óta él Bedőn, április 4-e óta. Megjegyzi, papírforma szerint egy nappal később jegyzőkönyvezték, mert az ország elfoglalásának ünnepén nem dolgoztak az adminisztrációs hivatalban. Beszél a régi időkről, hogyan honosították a határon túli magyarokat, amit akkoriban még nem nézték jó szemmel a Ceausescu-nadrágosok. Számos család költözött akkoriban Bedőre, magyarok és románok is, hiszen egy nagyváradi panellakás áráért a határ közelében már kertes házat lehetett kapni. Úgy véli, egyébként a két nép tökéletesen megél egymással, az uszítás mindig a nagypolitika felől jön. Zsíros Sándor kifejezetten békepárti, ám úgy látja, a veszedelem felé sodródik Európa. A háború értelmetlenségét jól ismeri: nagyapja Csíkszenmártonnál esett el a második világháborúban, két árvát hagyott maga után.

 – emlékszik vissza. Hozzáteszi, régebben virágzott az élet, azonban azóta sokan elköltöztek a településről.

A főutcától beljebb haladva bizony láthatóvá válik a múlt. Számos elhagyatott portánál látunk Bedőre jellemző, bástyás kőkapukat, a kerítés mentén utcafronti góréval. Több ház és kapu ugyan takarosan fel van újítva, a górét azonban már nem építették vissza. Amott egy székely tulipánmotívumokkal díszített kapu, az egykor szép otthont magasba nyúló gaz takarja. Egyszerre szívmelengető és szívszorító látvány. Az ablakokban és a kertekben annyi magyar zászlót látni, mint a nagyvárosokban csak ünnepnapokon. Bizony, a nemzeti hovatartozás errefelé sokat jelent.