„Azért jöttem a világra, hogy a gyerekeim maradandót alkossanak”

Végh Veronikával nemrég otthonában beszélgettem, hogy megtudjam, milyen szerepet kap az életében, gondolkodásában és tetteiben a női princípium.

Rio De Janeiróból és a Notre Dame-ból is van azok között a rózsafüzérek között, amelyek belvárosi otthonának egyfajta házi oltárát díszítik. A szakrális sarok az emberi mivoltját hivatott helyre tenni, és tudatosítani, hogy két lábbal álljon a földön – magyarázza, míg hellyel kínál a nappaliban. – Illúzió, hogy az határoz meg bennünket, amilyen pozícióban vagy amilyen társasági körökben forgunk – jegyzi meg. Történelemszakos hallgatóként megtanulta, legfontosabb, hogy ismerve a múltat tanuljunk belőle, de mindig legyünk a jelenben, és maradjunk önazonosak. Azt eddig is tudtuk, hogy mániákusan imádja a kultúrát és a művészeteket, de még mielőtt bármit kérdeznék, elmondja, kétemeletnyi könyvtárszoba és az íráshoz toronyszoba épül családi házukban.

– Nem főzök, nem takarítok, de ha néha mégis, akkor boldog vagyok, mert normális embernek érzem magam, mivel ez azt jelenti, hogy van egy pár szabad órám.

– sorolja egy szuszra, mintha túl is szeretne esni a divatos nőkérdés kliséin. Aki a Páholyban lát, erre nem esküdne meg – próbálom kicsikarni belőle a vallomást, hogy megnyugodjak: a hiúság őt sem kerüli meg. – A Páholy is színpad, ott jelmezt kell hordania – magyarázza, csodálja is azokat a nőket, akik mindent megtesznek azért, hogy nap mint nap tökéletesen nézzenek ki, számára viszont fontosabb, hogy eljusson könyvtárba vagy levéltárba.

Nemrég a Cserhalmi-esten Bereményi Géza is ott volt, és tanácsot adott a színésznek, hogyan kell önéletrajzi könyvet írni. Az ilyen beszélgetéseket legnagyobb kincsei, a naplói őrzik, tele rengeteg titokkal a színház világából. 

Felmenők nyomában 

Édesanyja a tipikus nő, aki mai napig a legnagyobb kritikusa. Smink nélkül nem lép ki az udvarra sem – magyarázza, aztán nagyot ugrunk visszafelé az időben. Dédanyjától a mesélést örökölte, aki 33 évesen tanult meg írni-olvasni a Szovjetunióban. Száműzték őket Szibériába, kulákok voltak. – A második kisbabája nyolc hónaposan halt meg, apja ásott egy gödröt az erdőben, eltemették a gyereket, egy könnycseppet sem hullatott, csak annyit mondott: a Jóisten adta, ő is vette el. És milyen a sors, később a csecsemő anyukámat, aki nagyon pici súllyal született Szibériában, kecsketejjel és étcsokoládéval táplálta a kórházban. Nem hitték, hogy életben marad gyógyszerek híján, de ő nem adta fel. Mi­után megerősödött, hazavitte a kórházból és felnevelte – meséli. Más felmenőiről is történelmi képekben emlékezik vissza. Nagyanyjával nyaranta Lenin és Sztálin lelki üdvéért a kisszobában eldugott ikon előtt imádkozott, apai ükapját Ferenc József hozta magával gyerekként Szíriából. Ő volt a híres Lovakkal suttogó, a Bábolnai ménes megalapítója. 

A nő: anya 

A női lét Végh Veronika életében a gyerekeivel való kapcsolatában teljesedik ki. Nem követendő normák, hanem a saját értékrendjük szerint gondoskodnak róluk rendező-színész-dalszerző férjével, Csáki Szabolccsal. Illangó és Benedek azért voltak magántanulók, hogy ők taníthassák és nevelhessék őket a szabadság és a szigor jótékony harmóniájában. Szüleik azt vallják: nem lehet elvenni egy gyerek keresztjét sem, arra viszont meg kell tanítani őket, hogyan cipeljék, ezért a legfontosabb a gyereknevelésben a példamutatás. 

Az én feladatom az, hogy maximálisan boldog legyek, mindent kihozzak az életemből, de a gyerekeim magasabbra jussanak, mint én – mondja. Huszonhét éve dolgoznak azért, hogy jó házastársak legyenek egymásnak és jó szülei a gyerekeiknek. Azt vallják: a sikerhez az kell, hogy a háttérben a család egy nagyon erős bástya legyen, a művészszakmában egyébként is nagyon fontos az érzelmi stabilitás. – Én nem főzök, ő nem nyírja a füvet, és egyikőnk sem piszkálja ezért a másikat – osztja meg a jó kapcsolat eszenciáját. Veronika a hétköznapi, civil emberek iránt érez leginkább tiszteletet. Nem hatja meg, ha valaki híres, mert úgy véli, minden ember hétköznapi, csak némelyiknek kalandosabb az élete. Beszélgetésünket egyik példaképe, a már idős Tolnay Klári szavaival zárja: Úgy szeretnék meghalni, hogy elalszom, és egyszer csak nem ébredek fel. És azon a napon, amikor már nem kelek fel, én olyan nagyon boldog leszek.

Szakál Adrienn