Negyedszázados a történelmi Loki-siker

A már hosszú évek óta az utánpótlásban dolgozó szakembert azért kereste meg a Hajdú-bihari Napló, hogy elevenítse fel a DVSC-Symphonia huszonöt évvel ezelőtti első, és a következő évben született második EHF-kupa-győzelmét.

Úgy indult neki a sorozatnak a csapat, hogy meg akarja nyerni?

Persze, mint minden jó sportoló, amikor nekiáll egy idénynek. Az elmúlt időszakunk nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, és annyira szerettünk volna már győzni, hogy egyfajta „ide nekünk a világot” érzés volt a társaságban. Ez volt az első év Köstner Vilmossal, mint vezetőedző, aki folytatta Komáromi Ákos munkáját, de saját elképzelésit is beletette. Fiatal volt, ambiciózus és így még plusz motivációt hozott magával.

A 94/95-ös szezon selejtezőjében a luxemburgi Echternach volt az ellenfél, összesítésben 90-6-tal jutott tovább a Loki.

A vetélytársak lemondtak a pályaválasztási jogukról, az gyakorlatilag egy edzőmeccs volt. Utána mentünk Ankarába, ott meg mi mondtunk le a pályaválasztói jogunkról nagy merészen, arra emlékszem, hogy nem igazán játszottunk jól, de megnyertük mind a két mérkőzést, és így jutottunk be a legjobb nyolcba.

Utána pedig jött a Zilah elleni párharc.

Egy hazai győzelem, egy idegenbeli vereség. Kikaptunk Zilahon, el is voltunk keseredve, sírtunk is eleget, az egy könnyes hazaút volt.

„De nem is baj, hogy voltak hullámvölgyek, szokták mondani, ami nem öl meg, az megerősít.”

Így utólag azt mondom, hogy topon tartotta a társaságot, hogy volt még mit tenni és mire odafigyelni. Ugye Ranschburg Jenő bácsi mondta mindig, hogy egy jó időben elcsattanó pofon néha többet ér egy egész évi papolásnál, úgyhogy szerintem ezek sorsszerű mérkőzések voltak.

Ezek után jött a Buxtehuder elleni két döntetlen, ahol idegenben lőtt több góllal sikerült nyerni, ilyenre a két győztes szezonban több példa is akadt.

Igen, nagyon sokat poénkodtunk ezzel évekkel később is, hogy közönségcsalogató eredményeket produkáltunk. Azért a legjobb nyolc között már nem voltak gyenge csapatok és nagyon kiegyensúlyozott volt a mezőny, úgyhogy vérrel és verítékkel lehetett csak továbbjutni. Ott játszott például a Buxtehuderben Camilla Andersen, aki akkor a világ egyik legjobbja volt. Ráadásul, ugye egy magyar csarnoknál az a bevált szokás, hogy ott van a portaszolgálat és időben be lehet jutni, na de Németországban a gondnok másfél órával a meccs kezdése előtt becsoszog és kinyitja a kapukat. Mi ezt nem tudtuk, és miután megérkeztünk, még kint fagyoskodtunk. Szerencsére volt nálam walkman, a Rocky zenéjét hallgattam folyamatosan, nem hagytam magam kizökkenteni, mert egyébként egy mérkőzés elmehet egy ilyen körülményen.

A döntő első meccsén hazai pályán a norvég Bakkelagets Oslo ellen 22-14-es győzelmet aratott a Loki. Hogy sikerült az ellenfelet ilyen kevés gólon tartani?

Azt szoktuk mondani, hogy a védekezés határozza meg első körben a kézilabdát. Ha az jól működik, emellett egy jó kapusteljesítmény párosul hozzá, akkor az óriási önbizalmat tud adni a csapatnak. Már abban az időben is tizennégy gólt kapni egy komoly teljesítmény volt. Ráadásul a skandináv kézilabdára már akkor is jellemző volt a sebesség, nagyon sokat futottak, sok volt a lerohanás, de mi is ezt a gyors kézilabdát játszottuk. Ehhez jött, hogy nagyon jól védekeztünk, keményen, beletettük szívünket-lelkünket. Jól kialakult párosaink voltak, én Nyilas Tündivel, Jeddi Manyi Katkó Andreával, ők voltak a két hármas védő és Szopóczi Brigittával kiegészülve, az ott elég acélos volt. Grini játszott ott akkor az ellenfélnél, és Boksor, norvég válogatott játékosok, úgyhogy tudtuk, hogy nagyot kell dolgozni, hogy ne szórjanak meg minket. Viszont bármennyire is a világ elitbe tartoztak, nézőszámban akkor még nem tartottak ott, mint a debreceni kézilabda. Azért egy olyan csapatot, akik eddig 800-1000 ember előtt játszottak, és belépnek egy csarnokba ahol több, mint háromezren vannak, ez meg is béníthat.

A visszavágót nyolc gólos előnnyel várta a csapat, ilyenkor hogy kell felmenni a pályára?

Null-nullról indultunk. Egyértelmű. Bennünk volt, hogy most vagy soha. Többek közt én is az idősebb generációt erősítettem és éreztem, hogy fáradok, de nagyon vágytunk már a sikerre, persze ez egy kétélű fegyver. Vagy ad egy löketet, hogy most csak a tiéd lehet a győzelem, vagy görcsössé válhatsz. Biztosak voltunk benne, hogy még egyszer annyi gólon nem tudjuk tartani őket, nem is sikerült. Ráadásul, amikor odaértünk a busszal, megálltunk egy hegy lábánál aztán kinyílt egy kapu, és konkrétan begurultunk a hegy belsejébe, mert ott volt bent a csarnok. Életünkben nem láttunk még ilyet, úgyhogy már a megérkezéskor éreztük, hogy nagyon nehéz meccs lesz.

A Bakkelagets 30-22-re győzött, így idegenben lőtt több góllal a DVSC-Symphonia első magyar csapatként elhódította az EHF Kupát. Milyen volt az ünneplés?

Nem tudjuk hogyan, de Németi Gyula a technikai vezetőnk megbeszélte, hogy Debrecen felett a repülőgépünk egy tiszteletkört tehessen. Mi előző éjjel nem aludtunk túl sokat, úgyhogy hadd ne mondjam, mennyire örültünk ennek. Ahogy a gép beért a reptér fölé, már kiszúrtuk, hogy nagyon sokan várnak minket, de amikor leszálltunk, kinyílt a repülőgép ajtaja, elsőként kiléptem rajta és ami ott fogadott… Most is libabőrös vagyok tőle. A reptérről bementünk a városba, a MÁV székházban fogadtak minket a város vezetői. Alattunk a téren annyian voltak, hogy egy gombostűt nem lehetett leejteni, az ablakból megköszöntük a szurkolást és utána mentünk le a serleggel. Azon a hétvégén a városban szinte megállt az élet.

„Egy sportolót egy ilyen élmény mindenért kárpótol. Nincs az a fájdalom vagy küzdelem, ami olyan mély nyomot hagyna, mint egy ilyen ünneplés, mert ez egy életre szól.”

Az 1995-1996-os EHF-kupa sorozatban címvédőként indult a Loki. A legjobb tizenhat között a svájci Usternél összesítésben tizenkilenc góllal voltak jobbak a debreceniek, ezután jött a dán Gudme elleni párharc, akik ellen megint idegenben lőtt több góllal sikerült továbbjutni.

Kint kilenc góllal kikaptunk, de a hátrányt itthon sikerült ledolgozni. Ha így edzői fejjel belegondolok, szerintem jó volt a formaidőzítésünk. Az elején mentünk, csináltuk, de még nem volt az igazi, aztán szépen, ahogy haladtunk beérett a munka és úgy lendültünk egyre jobb formába.

Aztán következett az elődöntő orosz Istochnik Rostov ellen, kettős győzelemmel 48-42-es összesítéssel jutott a fináléba a DVSC.

Hihetetlen fizikai fölényben voltak hozzánk képest, annyira magasak és masszívak, hogy nagyon nehéz volt ellenük támadni ráadásul, ugye az orosz kézilabdára jellemzően ütöttek-vágtak. Emlékszem a kinti visszavágón szabálytalankodtam Raissa Verakso ellen, aki furcsa mozdulattal fordult meg elvégezni a szabaddobást, és Köstner Vili azt hitte, hogy meg akar ütni, ezért berohant a pályára és közénk ugrott. Utóbb elmondta, hogy attól félt, ha engem Verakso megüt, akkor visszaütök és eltiltanak. Életem élménye volt, de aztán mondtam Vilinek, hogy biztos nem ütöttem volna vissza. Ebből aztán az lett, hogy őt tiltották el, valljuk be, jogosan.

A döntőben ismét egy norvég csapat volt az ellenfél, ezúttal a Larvik, 38-38 lett a párharc végeredménye, és megint több idegenben lőtt góllal kerekedett felül a Loki. Ezúttal Norvégiában volt az első mérkőzés.

Az odavágón teljesen rám szálltak, én nem védekeztem durván, jellemzően egy vagy két kiállításom volt, már az első félidőben megkaptam a háromszor két percet és utána ott ültem a lelátón. Ennél borzasztóbb nem is lehetett volna, szörnyű volt, majd’ megőrültem.

Aztán jött a visszavágó…

Számomra ez egy olyan mérkőzés volt, amikor az ember egy burkot von maga köré, és szó szerint nem hall semmit, nincsenek rá hatással a külső ingerek, csak az edzői utasításokra és az ellenfélre koncentrál. A negyvenszer húsz méteres pálya egy különálló világot alkotott. Kiegyenlített volt nagyon a meccs, figyelni kellett az idegenben szerzett gólok számára is, úgyhogy folyamatosan ment fejben a matekozás. Volt, hogy kijöttek rám emberfogással, az is bosszantott egy kicsit.

A meccs legvégén volt az ominózus hetes, hogy lehet nyugodtan odaállni ilyenkor?

Ebben az időszakban én nem voltam hetes lövő, az edzéseken persze gyakoroltunk, de meccseken nem lőttem. Köstner Vili el volt tiltva, úgyhogy ő nem a kispadnál, hanem a pálya szélén valahol ült és egyszer csak hallom, hogy kiabálja, hogy „Csapesz, te lövöd!”. Őszintén, először nem is realizáltam, hogy nekem szólt. Aztán amikor eljutott a tudatomig, hogy az én vagyok akkor végérvényesen lelassult a világ, és kezdtek beugrani a dolgok.

„Tudtam, ha felső sarkot lövök, akkor hajlamos vagyok szétforgácsolni a kapufát, alsót nem lőhettem, mert azt kielemeztük, hogy jól védi a kapus, így maradt a középmagas.”

Hál’ istennek sikerült belőni. Ritkán szoktam visszanézni, és lehet, nem hiszik el az olvasók, de még ennyi idő után is izgulok, hiába tudom, hogy belövöm. Ez után még volt egy kis idő, emberhátrányban voltunk és akkorát védekeztünk, hogy őszintén nem is értem mit csináltunk ott. A legvégén még volt szabálytalanság és elvileg szabaddobással jöhetett volna a Larvik, valjuk be az elmaradt.

Így a DVSC elsőként az EHF-kupa történetében címet tudott védeni, ráadásul hazai pályán.

Azt szokták mondani, hogy a csúcsra felérni nehéz, de ott maradni a legnehezebb. Aztán ami ott megint következett, az elképesztő. Fantasztikus volt akkor azt ott megélni, hogy az egész város velünk ünnepelt. A szurkolók is nagyon megérdemelték ezt a két győzelmet, mert rengeteget segítettek nekünk.

Milyen Debrecenben kézilabdásnak lenni?

Abban az időszakban nagyon nagy élmény volt, pedig azért más körülmények voltak, mint most. Amikor még a Testnevelési Főiskola NB I.-es volt, akkor előfordult, hogy a Nagyállomáson felültünk a vonatra, a Déliben leszálltunk, átsétáltunk a TF-re, ott lejátszottuk a meccsünket, aztán vissza a vonatra és haza. Ma már ez azért elképzelhetetlen. Valahogy olyan emberibb volt az egész, azt hiszem, hogy ebben is rejlett az erőnk, hogy nagyon jó közösséget alkottunk, egy célért küzdöttünk, szerintem ezért is szerettek minket a szurkolók. De a mai napig tisztelettel beszélnek rólunk, fogadnak minket. Teljesen mindegy, hogy éppen hova megyek, ügyet intézni, bevásárolni vagy csak kutyát sétáltatni, nincs olyan nap, hogy legalább egy ember ne köszönjön rám. Tényleg nagyon nagy szeretettel vannak felénk a debreceniek.

Bakos Attila