Rédei István: ha maradtam volna focizni, talán lenne vagy tíz-tizenöt lakásom Debrecenben

Sokáig labdarúgónak készült, majd egy edzőváltás miatt döntött úgy, átpártol a kézilabdára. Ekkor 16 éves volt Rédei István, aki ahhoz képest, hogy későn váltott sportágat, rövid időn belül meghatározó játékossá nőtte ki magát. A válogatottban is számítottak rá, illetve a spanyol és francia élvonalban is játszott. Legutóbb az NB I/B-ben szereplő DEAC-ot erősítette, majd a 2022/23-as szezon lezárultával bejelentette, itt a vége. 

Hogy indult a sportolói pályafutásod? Miért éppen a kézilabdát választottad?

Tizenhat éves koromig fociztam, meg úgy is kerültem be Debrecenbe az Irinyi János Gimnáziumba, mint sporttagozatos labdarúgó. Egyre többet játszottam, belelendültem a játékba, de jött egy edzőváltás. Az új tréner összehívta a szülőket, és tőlük kérdezte meg, hogy ki játsszon, mert abszolút nem ismerte a csapatot. Szinte az összes szülő debreceni volt, viszont az enyémek Tiszalökön éltek, nem is tudtak erről a megbeszélésről. Természetesen mindenki a saját gyermekét helyezte előtérbe, így onnantól kezdve jó, ha öt perceket kaptam, ami eléggé elszomorított. Az osztálytársaim között kézisek is voltak, akik közül Pénzes József nevezetű barátom fél évig, szó szerint duruzsolt a fülembe, mert ugye órán nem lehetett hangoskodni, hogy márpedig menjek kézilabdázni, mert ott a helyem. Magas voltam és balkezes, általánosban kézilabdáztam, ismertem a szabályokat, addig-addig győzködött, mígnem 1999. január 6-án odamentem az edzőmhöz, hogy sportágat váltok. A serdülő csapatban tudtam egy fél évet edzeni, majd lehetett menni az ifikhez a DSI-hez, ahol Benyáts Balázs kiszúrta, mennyire lelkes vagyok, és tehetségem is van.

Későn találtál rá a kézilabdára. Nem bánod?

Nem, sőt, örülök is neki, mert szerintem már rég abbahagytam volna, ha nem így van. Sok ilyet látok, hogy gyerekkorban elkezd valaki sportolni, tehetséges is, de hamar kiég. Nekem eleinte hetente volt négy edzésem, meg a mérkőzés, jó társaságba csöppentem, remek edző irányítása alatt készülhettem, ilyen szempontból szerencsém volt. Igaz, hogy huszonévesen lettem csak profi, de már így is soknak tűnt a napi két edzés, meg hogy a hétvégéim foglaltak voltak, az ünnepnapokról is hiányoztam, csak nyáron akadt szabadságom. Elég sok minden kimaradt az életemből, de nem bánom.

Azt sem sajnálod, hogy a foci helyett végül a kézilabdát választottad?

Ha maradtam volna focizni, talán lenne vagy tíz-tizenöt lakásom Debrecenben. De engem sose az anyagiak motiváltak, már az első kézis edzésemtől fogva az volt a célom, hogy válogatott legyek, és a spanyol első osztályban játsszak, mert akkor az volt a világ legerősebb bajnoksága.

Sikerült is elérni a célod, hiszen a nemzeti együttesben is szerepelhettél, illetve 2009-ben a spanyol élvonalba igazoltál. Jó döntés volt?

Pont abban az időszakban volt a DKSE-nél egy-két olyan dolog, ami miatt könnyen azt mondtam, hogy jó, akkor én köszönöm, megyek. Nagy nehezen el is engedtek, a karrierem szempontjából mindenképp jó döntés volt, mert mikor a spanyol első osztályban játszottam, a negyedik meccs után jött egy válogatott meghívó. Előtte is voltam válogatott, csak ugye ott is volt egy edzőváltás. Az már más kérdés, hogy az első három hónapban nem kaptam fizetést Spanyolországban, el kellett gondolkodnom, hogyan tovább. A spanyolok nagyon nyugodt emberek, mikor érdeklődtem a fizetés felől, mindig azt a választ kaptam, hogy majd holnap, ne izguljak, majd valamikor megkapom a fizetésem. Ennek ellenére szerettem, jó volt a társaság, a nehézségek ellenére bent is maradtunk, ugyanakkor váltanom kellett.

Akkor igazoltál Tatabányára.

Két helyre vittek volna, Szegedre és Tatabányára, de mivel az előbbi helyen csúszások voltak a fizetésekben, így a biztosat választottam. Meg akkoriban az exnejem Vácon játszott, ez is befolyásolta a döntésemet. Másfél évet töltöttem ott, rosszul indult, mert nyáron aláírtam az előszerződést, majd télen megsérültem Spanyolországban. Sokat segített nekem a Tatabánya, ott műtöttek meg, és a rehabilitációt is ott végezhettem. Másfél év után úgy váltunk el, hogy volt szerződésem, de le akarták felezni a fizetésem, mert anyagi gondjaik akadtak, és kérdezték, ilyen feltételek mellett maradok-e. A tartozást csak utólag, részletekben rendezték, de legalább megkaptam, ami járt. Ismét új csapatot kellett keresnem, Franciaországba kerültem, hat évet voltam kint, különböző együtteseknél. Csodaszép évek voltak, profi körülmények közé kerültem, nagyon szerettem kint lenni. Annyi, hogy közben a magánéletben történt változás, elváltam, de azóta újra megházasodtam, és született egy csodálatos gyermekem. Sose bántam meg semmit.

Egyébként meg lehet élni a kézilabdázásból?

Ha ésszel csinálja az ember, akkor igen. Az átlag nem annyit keres azért, mint mondjuk a labdarúgók, vagy a golfozók, netán a Forma–1-es pilóták, de persze a kéziben is vannak olyan sztárcsapatok, amelyek ha leigazolnak, nem kell gondolkodnod, mi lesz öt év múlva. Ám erre a szintre el kell jutni, illetve egy jó menedzser sem árt. Tisztában kell lenni vele, hogy egy sérülés bármikor bekavarhat, felelőtlenül nem érdemes szórni a pénzt, és nem árt, ha van az embernek egy B, egy C, és netán egy D terve is.

Milyen játékosnak tartottad magad?

Mindig is csapatjátékos voltam, sose azt hajkurásztam, hogy minél több gólt lőjek egy mérkőzésen. A védekezést nagyon szerettem, nekem mindig is többet ért, hogy ha nem kapunk gólt, mint hogy betaláljak. Vezéregyéniségnek mondanám magam, aki mindig biztatta, hajszolta a többieket. Régebben forrófejűbb voltam, de idővel lenyugodtam, más volt mindig is a habitusom a pályán, mint a civil életben.

A sérülések mennyiben befolyásolták a pályafutásodat?

Több sérüléssel is bajlódtam, de érdekes módon sokáig elhúztam vele szerencsére. 27 évesen jött az első, a legrosszabb, a keresztszalag szakadás, pont az ugrólábra. Ekkor odalett, amit addig felépítettem. Tatabányán nagyon segítőkészek voltak, nem azt mondták, hogy köszönjük, akkor így nem kellesz, hanem támogattak. Később Franciaországban érdekes módon elkerült minden. Kisebb-nagyobb görcsök, húzódások persze akadtak. Egerben volt egy komolyabb vállsérülésem, amit műteni kellett, ott kihagytam majdnem egy teljes szezont sajnos. Ez épp egyszerre történt azzal, hogy porcos lett a korábban műtött térdem, szóval előbb azt kellett rendbe tenni, hogy egyáltalán tudjak járni. Nehéz időszak volt, nem a tudásom lett oda, hanem a lépéseket, ugrást és a többit kellett úgymond újra megtanulnom. De azt hiszem, Egerben, az utolsó évben is tudtam egy olyan formát mutatni, ami még arra sarkallt, folytassam. Embere válogatja, kit mennyire visel meg egy-egy sérülés, és miként tud belőle felállni. A csapattársaimnak nagyon sokat köszönhetek ebből a szempontból is, ahogyan a családomnak úgyszintén.

Hol jobb játszani, külföldön vagy itthon?

Attól függ, kinek. Személy szerint mindegyiket élveztem, bármelyik csapatba kerültem, egy kivételével, ahol nem értettük meg egymást a trénerrel. Fontos az edző személye, nem a szakmai tudása, hanem a személyisége, az a legfontosabb, főleg a felnőtt férfiaknál. Lehet kiabálni, lehet ordítani, lehet simulni, lehet poénkodni. Felnőtt emberek vagyunk, nincs sértődés. A pedagógiai érzék, hogy miként terelgeti valaki a játékosokat, roppant lényeges. Egyszer egy edzésen odajött hozzám Benyáts Balázs, hogy figyelj már, szeretnél te kézilabdás lenni? Mert egy jobbátlövőt faragnék belőled, ha engeded. Mondom szeretném, azért jöttem edzésre, hogy kézilabdás legyek. Jó, akkor odaszólt a kapusnak, maradj már egy kicsit tovább, és ez így ment hosszú hónapokon keresztül. Gyakoroltuk a lövéseket, cselezést, ide passz, oda passz, így ugorj fel, így tartsd a vállad, ide lőjél, ebből ezt csináld, ebből azt csináld. Nagyon sokat köszönhetek neki. Később is voltak szakmailag remekül képzett trénereim, de pedagógiai szempontból őt senki sem tudta überelni.

Sok neves ellenféllel találkoztál a pályán. Akad, aki valamilyen szempontból különleges volt?

Én mindig úgy voltam vele, hogy sose gondoltam bele ilyenekbe, mert nem szabad, ezt tanácsolom mindenkinek. Attól, hogy felkapták, vagy sztárnak lett kikiáltva valaki, még ugyanolyan játékos, mint bárki. Ha odasózok neki, ugyanúgy fáj neki, akárhogy hívják. Spanyolországban, mikor az Atlético Madrid ellen játszottunk, egy jó barátom másnap már hívott is, hogy milyen volt az egyik játékos ellen kézizni. Azt sem tudtam, kiről beszél, aztán mondta a mezszámát, ekkor már elkezdett derengeni, de nem jutott velem sokra, neki is csak azt tudtam elmondani, hogy olyan, mint bárki más ellen.

Mennyit változott a kézilabda az évek során, amióta benne vagy?

Sokat, főleg a védekezésben. Kimondottan elpuhultak szerintem a játékosok, a szabályok is védik őket, amire bizonyos szituációkban szükség is van, azonban olykor már túlzásba viszik. Emellett gyorsult is rengeteget, kemény, sok gól esik, ez az egyik leglátványosabb csapatsport.

Miért érezted úgy, most jött el a pillanat, hogy befejezd?

Az utolsó évben igazából nem nagyon játszottam. Nem a játékból volt elegem, nem az edzésekből, hanem hogy elutazok meccsre, oda a hétvégémből egy teljes nap, végig a padon ülök, és irány haza. Nagyon szívesen játszottam volna még, de nem számítottak rám, az sajnos nem derült ki, miért. Ebből a szempontból van bennem egy kis hiányérzet, ugyanakkor azt is számításba kell vennem, hogy az edzéseken azért már éreztem a testemen, nem biztos, hogy kell ezt erőltetnem. Hiszek a sorsszerűségben, ennek biztosan így kellett lennie, mindennek megvan a miértje.

Már egy ideje dolgozol is a sport mellett. Olyan munkát végzel, amit szeretsz?

Az UD Praktikánál dolgozom, mint üzemeltető mérnök. A DEAC segített elhelyezkedni, amiért nagyon hálás vagyok. Szeretem, tetszik, és a végzettségemnek is megfelel, hiszen Debrecenben végeztem a műszaki főiskolán, mint műszaki menedzser. Számítógéppel is kell dolgozni, emberekkel szintén, az irodában is van dolgom, ugyanakkor ki kell járni a helyszínekre is, sokat kell számolni, amit élvezek.

Ha visszatekintesz a sportolói pályafutásodra, elégedett vagy? Azt kaptad, amit elképzeltél fiatal fejjel?

Ha elégedett lettem volna bármikor is, akkor nem játszottam volna 39 éves koromig. Visszagondolva talán lehetett volna mondjuk egy olyan menedzserem, aki több pénzt harcol ki nekem, vagy a segítségével olyan csapatokhoz kerülök, amelyek nemzetközi kupában is érdekeltek voltak. Tisztában vagyok a képességeimmel, de nem szeretem hangoztatni, mindig úgy voltam vele, ha akarnak, megnéznek meccs közben, és látják, milyen játékos vagyok. Viszont voltam válogatott, játszottam a spanyol és a francia első osztályban. Mindent elértem, amit szerettem volna, azt hiszem, kerek pályafutást tudhatok magaménak. Ha kitűzök egy célt, azt szeretem elérni, de nem dől össze a világ, ha nem sikerül. A sport biztosan az életem része marad, bár valószínűleg csak hobbiszinten. De azt már senki sem veheti el tőlem, amit általa kaptam.