Most sem hazudtolta meg magát, hatalmas sztorikat mesélt Dombi Tibi

A Loki valaha volt egyik legnépszerűbb, legsikeresebb játékosa, Dombi Tibor volt az utolsó vendég a Piros-Fehér Történetek című beszélgetéssorozatban ebben az évben. Stílszerűbb nem is lehetett volna az idei lezárás, hiszen a Kicsi és Bombázó becenevű korábbi jobbszélső összesen 437 bajnoki mérkőzést játszott a DVSC színeiben az NB I.-ben, amivel magasan vezeti a klub szereplési örökrangsorát, ráadásul novemberben ünnepelte az 50. születésnapját. 

A csütörtök esti kezdésre zsúfolásig megtelt a Nagyerdei Víztorony földszinti terme, az este főszereplőjének bemutatásakor zengett-zúgott a Bombázó!, Bombázó! rigmus. Ezúttal is néhány bemelegítő kérdéssel kezdték a programot. Kiderült, Dombi Tibi természetesen Dzsudzsák Balázst favorizálja Szoboszlai Dominikkal szemben, Milan-szurkolóként a Baresi-Custacurta-Maldini trióból mondana egy olyan hátvédet, aki ellen nem szívesen játszott volna, illetve az a féltve őrzött titok is napvilágot látott, hogy Sándor Tamással közösen ők „intézték” el Böőr Zoltán Törökországba igazolását, hogy Tobe beléphessen a Wyrfarkasba.

Mint Luke Skywalker

A következő rész a kezdetekről szólt, ennek kapcsán a korábbi 35-szörös válogatott elmondta, gyermekként a gondolatai leginkább a foci körül forogtak. – Nem voltak nagy céljaim, olyan voltam, mint Luke Skywalker a Csillagok háborújából, aki állandóan az eget nézte, mert arról álmodott, hogy pilóta lesz, így el akart menni a Tatuinról. Én is csak el akartam menni Sárrétudvariból, mert csak focizni szerettem volna. Az első szerződésemet az édesanyám írta alá a Lokinál.

– fakasztotta mosolyra az érdeklődőket.

Arra kérdésre, mai fejjel mit üzenne gyerekkori önmagának, azt felelte: „a legfontosabb, hogy magával tisztában legyen, és örüljön minden apróságnak is. Legyen mindig valami célja, szeresse magát, és amit akar, azt csinálja, de azt mindig 100 százalékosan” – osztotta meg a hallgatósággal.

Ezt követően újra pályafutásának kezdetére terelődött a szó, Dombi pedig nem titkolta, össze sem lehetett hasonlítani a korabeli viszonyokat a maiakkal. – Olyan csöves volt az egész. De a játékosok és szurkolók nagyon egyben voltak, közösen ittunk a Loki-sörözőben, egy brigádként működtünk, jóformán annyi különbséggel, hogy mi, játékosok, kicsit jobban fociztunk.

Az volt az örökös kérdés, lesz-e fizetés, de nem csak nálunk, a többi klubnál is. Magyar szinten persze akkor még messze nem volt ilyen jelentős a klub, mint manapság, éppen ezért jó érzés, hogy akkor is ott voltam, amikor elkezdtünk naggyá válni, és még a kiemelkedő sikereknek is részese voltam – felelte.
Tibi a hőskor szép emlékei között tartja számon azt is, hogy serdülőben a régi Nagyerdei Stadionban fociztak, a nagyoknál meg már ismét a Vágóhídon, ahol még akkor edzések előtt, után közösen „lógtak” a büfében a többiekkel (ott látta először Michael Jordant kosárlabdázni, mivel volt parabola).

Vagy amikor gyerekként hetente 112 forintot kellett összeszednie otthonról, hogy be tudjon buszozni Debrecenbe a tréningre, elevenítette fel korának leggyorsabb magyar focistája, aki az atlantai olimpiai tornát maximum az 1996-os Eb-szereplésre cserélné el.

Más világ volt

A következő blokkban a pályafutása külföldi részét boncolgatták az est moderátorával. Felvetődött, ha nyugaton születik akkor ilyen brusztolós játékos lett-e volna? – Ezen én is sokat gondolkodtam.
Abban az időben gyakorlatilag nem volt egyéni képzés itthon, olyan játékos voltál, aminek „születtél”: ha jól fejeltél, akkor jól fejelő focista voltál, ha tudtál védekezni, akkor védő vált belőled, ha technikás voltál, támadó lettél vagy középpályás satöbbi – felelte. Természetesen nem Kicsiről lett volna szó, ha hamiskás mosollyal hozzá nem teszi: 

– szögezte le nagy hahotázást kiváltva már nem először a közönségből.

A Loki-szurkolók kedvence felnőtt pályafutása alatt mindössze három idényt töltött távol  a Vasutastól, előbb a német Eintrach Frankfurtnál (1999–2000), majd a holland Utrechtnél (2000-2002) futballozott. Mindkettőnél közös, hogy bekerült a kezdőbe, de ezzel gyorsan meg is megelégedett. Frankfurtban nem sokáig érezte jól magát, hiszen egyedül ment ki, mert éppen akkor vált. A nyelvet sem igazán beszélte, ami nem könnyítette meg a beilleszkedést.

Mindkét helyen szerették a drukkerek a gyorsasága miatt, ahogy mesélte, már várták, hogy meghúzza a szélt, és érkezzen a beadás: – Más kérdés, hogy általában a kapu mögé szállt – fricskázta meg újra saját magát. – Ezek ellenére kint focistának érezted magad, óriásiak voltak a különbségek minden tekintetben, ráadásul a magyar válogatott is olyan szinten volt, mint a Loki, így nem volt túl jó hangulat akörül sem. Németországban 40-50 ezer néző előtt játszottam, akkora stáb leste a kívánságunkat, többen voltak edzésen a pályán, mint mi, focisták. Debrecenben akkoriban 100 ezer forint volt a fizetés, én márkából átszámítva havi 1.5 milliót kerestem… – tárta fel őszintén, és azt sem titkolta, van benne hiányérzet a külföldi szerepléssel kapcsolatban.

Az a bizonyos telefon

Természetesen nem lehetett kihagyni a visszatérést a DVSC-be, és az azt követő – többek között 7 bajnoki címmel és 6 Magyar Kupa-győzelemmel megspékelt – sikerkorszakot. Kicsi felelevenítette, épp Utrechtben volt a stadion parkolójában, amikor megcsörrent a telefonja, és legjobb barátja, egy másik Loki-legenda, Sándor Tamás hívta, hogy beszélt egy debreceni vállalkozóval, Szima Gáborral, aki bajnokcsapatot akar csinálni a Debrecenből, és mi lenne, ha hazaigazolnának mindketten. – Mondtam magamban utána, mit akar ez, bajnoki cím? De később én is beszéltem Szima Gáborral, és végül egymás tenyerébe csaptunk – idézte fel.

Az első két év bronzérmet hozott, aztán beköszöntöttek az aranyévek, amelyről Kicsi azt mondta, az első bajnoki cím megünneplése mellett leginkább az maradt meg benne, jó volt az Oláh Gábor utcán játszani, féltek odajönni az ellenfelek. – Ugyanaz történt, mint velünk korábban, ha elhagytuk Debrecent: volt, hogy az Üllőin már a biztonságiak befenyítettek minket, hogy semmi esélyünk a zöldek ellen.

– emlékezett vissza.

Helyiekre van szükség

A magyar foci jelenlegi helyzetéről szólva elmondta, az akadémiákból leginkább a másod- és harmadosztályú csapatok profitáltak eddig… – Én sem értem, miért van ez, pedig vannak magyar tehetségek. Egy rutinosabb külföldi lehet, hogy rövidebb távon többet tesz a teljesítményhez, de az FTC-t leszámítva a légiósok annyival nem jobbak. Tudom, nem egyszerű ez, de én a magyarokat játszatnám. A Lokinál is minden periódusban akadt egy-egy saját nevelés, aki helyet követelt magának a csapatban.

Annak idején edzésekre egy kis puttonyos kocsival érkezett, beállt vele a márkás verdák közé, mintha valami sütis autó érkezett volna. Jó focista, jó srác, aki emellett még a Debreceni Egyetemre is jár. Ilyen emberekről kellene szólnia a focinak, akik helyiek, és mindent kiadnak magukból a pályán – hangsúlyozta.

Nem lenne jó vezetőedző

És mit jelent számára Debrecen? – Talán azért is ragaszkodok annyira a városhoz, mert nem itt születtem.

A város akkora, amekkora kell: nem túlságosan nagy, de nem is kicsi, pont jó. Itt láttam először nagy házakat, a tízemeleteseket – a Tócóban még ma is eltévedek –, a Nagyerdei Stadiont. Szeretném büszkévé tenni a debreceni embereket, ez hajt előre. A DVSC pedig a családom része, mindig bennem lesz, amíg élek – fogalmazott tapsvihar közepette Kicsi, aki nem akar vezetőedző lenni, mert szerinte csomó minden hiányzik ahhoz belőle.

Az emlékezetes estét – Kicsi még egy egyedi tervezésű sportcipőt is kapott ajándékba a fanatikusoktól – szurkolói kérdések és közös fényképezés zárta.