Még a Manchester klasszisa is elkérte Igor Bogdanovics mezét

– Sosem felejtem, amikor a Ferencvárost láttuk itthon vendégül és nyertünk 2–0-ra, ekkor tudatosítottuk a zöldekben, hogy mi leszünk a királyok, a szezon végén pedig első bajnoki címét szerezte a DVSC – mondta Igor Bogdanovics a H szektor sportpodcastjében. A DVSC történetének kétségkívül egyik legjobb légiósa Igor Bogdanovics, aki egyesek szerint a valaha volt legkíméletlenebb befejező csatár az NB I.-ben. A podcastben a Loki legendája beszél a kezdetekről, a debreceni évekről, a török kalandjáról, edzői hitvallásáról és azt is elárulta, mely Manchester UTD játékossal cserélt mezt a Bajnokok Ligája selejtező harmadik fordulójának angliai meccsén. 

Igor Bogdanovics a DVSC legendája lett 

Hogyan került Igor Bogdanovics közelébe először labda? 

Tudni kell, hogy édesapám is futballista volt, sőt még jobb is, mint én, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia a focit. Az első szó nálam nem úgy, mint a többi gyereknek az „anya” vagy az „apa” volt, hanem az, hogy „labda”. A házunk végében, ahol felnőttem volt egy nagy fa, amit estig rugdostam. Egészen kiskoromtól szerelmes voltam a sportágba. Az első meghatározó élményem, amikor a suliban az akkori tesitanárunk kiválasztott 15-20 gyereket, indítani szeretett volna egy sulik közti bajnokságban bennünket. Emlékszem tél volt, és mondta, 15-20 métert menjek hátrébb, és mindenki dobálta rám a hógolyókat, nekem ki kellett ezeket kerülni. A tanárom azt mondta, bennem látja azt, hogy csapatkapitány legyek. Ekkor 6-7 éves lehettem, innen indult a pályám. 

Melyik volt az a pillanat, amikor úgy érezted, belőled futballista lehet? 

Két ilyen van: az egyik, amikor én lettem a sulik közötti bajnokságok gólkirálya, ezen a meccsen édesapám is kint volt, s mondta: ebből lehet építkezni. A másik jóval későbbi emlék, az U17-es Szerb Kupában döntőt játszottunk, nyertünk 5–0-ra, mind az öt találatot én szereztem. Az akkori trénerem úgy fogalmazott, tovább kell haladnom ezen az úton. 

Egy ilyen teljesítmény után nem kapkodtak utánad? 

Május végén volt a finálé, elmentünk szabira, elindultunk nyaralni a családdal. Kaptam egy hívást, a sportigazgató keresett, aki közölte, a jövő héttől megyek edzőtáborba a felnőttekkel. Ekkor kezdtem feldolgozni, hogy kezd beérni a munkám gyümölcse. Szerencsére jól teljesítettem, alá is írtam a szerződésem. Az első profi meccsemen a 46. percben becserélt az edzőm, majd a 62.-ben le, sosem fogom elfelejteni, de mai napig nem tudom az okát. Teljesen összetörtem, mert a szeretteim és a barátaim is kint voltak, de ebből is fel kellett állnom. Egy mesterötös után ez volt a „jutalmam”. Édesapám azt mondta, egyből el kell felejteni, a következő edzésre pedig 300 százalékosan kell mennem. Pont tartott az átigazolási időszak, kölcsönadtak a harmadosztályba, ahol a Szerb Kupában az elődöntőig jutottunk. Édesapámnak sokat köszönhetek, többek között azt is, hogy próbálta jó irányba terelni a pályafutásomat. Jól teljesítettem, vissza is vittek, jól alakultak a dolgok. 

Hogyan került a képbe Debrecen? Mennyit gondolkoztál a megkeresésen? 

A Crvena Zvezdában játszottam ekkor, de kevesebb lehetőséghez jutottam egy sérülés miatt, plusz 29 éves voltam az új edző pedig a fiatalokat akarta játszatni. A menedzseremmel egyeztettem, nyugati bajnokságokba vágytam, de jött a Debrecen ajánlata. Nem bántásból, de nem sokat tudtam ekkor a városról. Egy kicsit kivártam, de életem legfontosabb beszélgetése következett: Ronald Habit tárcsáztam, annyit kérdeztem, mennem kell a Lokihoz vagy sem? Igent mondott, én pedig egyből hívtam a menedzserem és közöltem, A DVSC-hez igazolok. 

Mi volt az első benyomásod, amikor megláttad az Oláh Gábor utcai Stadiont? 

A Zvezdából szerződtem a Lokiba, de Szerbiában 100 ezres stadionban is edzettünk. Úgy voltam vele, hogy három hónapra érkezek, a klubom nem akart eladni. Csak a futballra koncentráltam, de tudtam, Sandro Tomic és Ronald Habi segít, ha kell. Furcsa volt, de szép emlékek kötnek a stadionhoz. 

A debreceni évek aztán magukért beszélnek… 

Szerinted miért voltál ennyire sikeres a Lokiban? 

Szerintem Szentes Lázár és Szima Gábor úgy igazolt engem, mint egy amolyan utolsó puzzle-darabot. Az akkori együttesből senki sem hiányzott, de talán azért is voltunk olyan erősek, mert barátok is voltunk. A mai napig családtagként tekintünk egymásra. Habi és Sandro nagyon sokat segített, de Szentes Lázár is segítőkész volt. 

Ki nyert volna egy akkori Zvezda–DVSC meccsen? 

Mindig hangsúlyozom, az akkori csapatunkat egymás után senki sem tudta volna kétszer legyőzni. Persze a Manchester UTD-nek sikerült. Biztos, hogy egy izgalmas találkozó lett volna. 

Egyesek szerint a DVSC történelmének legjobb légiósa vagy. Mit szólsz ehhez? 

Három hónapra érkeztem, ebből húsz év lett. Tényleg mindig próbáltam 100 százalékos lenni, átéreztem, hogy akár vért is kész voltam adni a Loki címeréért. A társaim is így gondolták, az eredmények pedig magukért beszélnek. Természetesen nem gondolkoztam ilyenen, de mindig jólesik, ha megállítanak az utcán vagy egy-egy közös képet készítenének. Az, hogy húsz év után is ilyen szeretetet kapok, egészen szívmelengető. 

Kérdeznem sem kell melyik volt a legjobb meccsed? 

Nyilván a Hajduk elleni, de volt ott más is… 

Sosem felejtem, amikor a Ferencvárost láttuk itthon vendégül és nyertünk 2–0-ra, ekkor tudatosítottuk a zöldekben, hogy mi leszünk a királyok, a szezon végén pedig első bajnoki címét szerezte a DVSC.  A Manchester UTD ellen is fantasztikus volt játszani, Ronald Habi mesérült a Hajduk ellen, de ő hatalmas UTD-szurkoló, és nem tudott játszani az Old Traffordon. A meccs előtt beszéltem Ruud van Nistelrooyyal, hogy cseréljünk mezt, azt mondta, majd meccs után. Én persze azt hittem, elfelejti. Éppen tusoltam a mérkőzés után, amikor szólt a masszőr, hogy keresnek a UTD-től, mondom szórakozol? A holland klasszis várt rám, hogy odaadja a mezét, de azt mondta én is hozzam az enyémet. Elképesztő élmény volt, a mezt pedig átadtam Habinak. 

A válogatottban is bemutatkoztál, milyen érzés volt játszani a hazádért? 

Ez úgy történt, hogy ültem és meccset néztem a barátaimmal, amikor hívott a menedzserem: kérdezte, „ülsz?”, feleltem, igen. Közölte velem, hogy válogatott vagyok. El sem hittem, letettem a telefont, a többiek kérdezték, mi történt? Mondtam nekik, behívtak a nemzeti együttesbe! Nagyon boldogok voltunk, de ez is egy valóra vált álom volt. Az első válogatott meccsemen 70 ezer ember volt kint, felejthetetlen élményként maradt meg bennem. A játékosaimnak is mindig ezt próbálom átadni. Egyszer a Lazio ellen játszottunk, 97 ezren szorítottak nekünk, minden fejben dől el, ezt bírni kell. 

A DVSC után Törökországban is kipróbáltad magad. Milyennek értékeled az ottani szereplésed? 

Pont a Hajduk elleni meccsre jöttek a megfigyelők, de nem is miattam érkeztek. Nagyon jól éreztem magam Debrecenben, de eligazoltam. Folyamatosan beszéltem az itt futballozó játékosokkal, Szima Gábor minden nap felhívott, hogy szóljak, ha vissza szeretnék jönni. Tudtam volna maradni Törökországban, de mindenképpen szerettem volna hazatérni, ez végül sikerült. 

Beranek mester viszont nem játszatott, miért? 

Amikor megérkezett, velem is leült beszélni, de teljesen megfordult minden utána, de a mai napig nem tudom, miért nem számít rám. 

Végül a hajdúságban fejezted be a pályafutásod, ráadásul Hajdúböszörményben lettél edző is. Mit adott neked a HTE? 

Ekkor egy olyan szakaszában voltam az életemben, hogy nyugalomra van szükségem. A HTE tulajdonosa felhívott, hogy segítsek nekik, meg is egyeztünk. Úgy érzem, tökéletes döntést hoztam, egyébként ott is kiváló labdarúgókkal játszottam, a lányommal pedig sok időt tudtam tölteni. Emellett edzőként is számítottak rám. 

A fiatalokkal és a felnőttekkel milyen volt egyszerre dolgozni? 

Inkább az volt a necces, hogy akár egy nap, két tréningre is kellett készülnöm. Plusz motiváció is volt bennem, szerettem volna a lehető legtöbbet kihozni abból a feladatkörből. 

Most már elárulhatom neked, mindig azt mondtuk a srácokkal, azért tartottunk nagyon nagyra, mert te meg is tudtad mutatni, miket kell javítani a játékunkon. A mai napig így van ez? 

Jelenleg félprofi szinten dolgozunk, már a tréning előtt megbeszéljük, mit fogunk csinálni. Sokszor beállok, hogyan is kell csinálni egy-két gyakorlatot, de szerencsére olyan srácokkal foglalkozok, akik remekül állnak a dolgokhoz. 

A szerb mentalitást mennyire látod a magyar fiatalokon? Sikerül nekik átadni ezt? 

Amikor Magyarországra igazoltam, nem tudtam sok mindent a helyiekről. Vannak nyilván különbségek, de az idő nem mindig engedi a szülőknek, hogy korlátlan időt töltsenek a gyermekeikkel. Ennek ellenére szerintem a férfi válogatott sikerei mindent elsöpörnek. Jelenleg már nem lehet leírni egy magyar csapatot sem. Körülbelül 10-15 éve volt egy olyan általános vélekedés, hogy „ők csak magyarok”. Szerbiában is tisztelik a magyar labdarúgó-válogatottat. 

Noha már irányítottad a DVSC-t két meccsen – nyertünk is mindkétszer –, de mennyit gondolkoznál, ha egyszer felajánlanák neked a Loki kispadját? 

Egy percet sem. Ez egy hatalmas álmom! Félre ne értse senki, Szrdjan Blagojevics mester is remek munkát végez, nagyon jó trénernek tartom. 

Látsz egyébként erre reális esélyt? 

Már csak a pro licenc hiányzik a papírok közül, de rengeteget kell még bizonyítanom, aztán bízom benne, hogy lesz lehetőségem irányítani a csapatot. 

Jelenleg Cigándon vagy vezetőedző, de Józsán élsz. Mennyire nehéz az ingázás? 

Hétfő kivételével minden nap tréningezünk, ez 24 óránként 220 kilométert jelent, nyilván megterhelő, de ez a munkám, vannak céljaim, amelyek megvalósításához folyamatosan fejlődnöm kell. Az elsődleges célunk a bennmaradás volt, ennek ellenére másodikok lettünk. 

Ha jól tudom, a lányod is sportol. Tőled örökölte, vagy te is terelgetted az útját a mozgás felé? 

Túlzás nélkül a pálya mellett nőtt fel a lányom. Egyszer azt mondta nekem, futsalos szeretne lenni. Az édesanyjának a vonala győzött végül, megszerette a kézilabdát, és szerencsére nagyon ügyesen játszik. Reméljük, egyszer nagy játékos lehet belőle.