Egyszerűen speedway fannak tartja magát, ám ennél sokkal több a sportág számára

Piroska Edit az egyik megkerülhetetlen alakja a magyar salakmotorsportnak. Bár sokan az édesapja, a korábbi Debreceni Volán SC-elnök Piroska István révén ismerik, ám azóta elég sok mindent letett arra a bizonyos asztalra, hogy saját maga miatt is ismertté váljon. Magyarország egyetlen női salakos versenyigazgatója éppen 40 esztendeje tette le a sportbírói vizsgát, s azóta is rendszeresen dolgozik a különböző hazai viadalokon, valamint tagja a salakos szakági tanácsnak. 

Piroska Edittel szakmáról, kedvencekről és családról

Piroska Edit a Salakszórók podcastjában mesélt többek között arról, milyen emlékeket őriz édesapjáról, Piroska Istvánról, miért tekint testvérként a nagy debreceni generáció tagjaira, ki volt a kedvenc magyar versenyzője, hogyan lett hazánk szinte egyetlen Madsen-szurkolója, melyik volt a legemlékezetesebb versenye vezetőbíróként, illetve mit szólna hozzá, ha a 9 unokája közül valamelyik salakmotorozni szeretne. Emellett elmondta, bár szeretett volna, miért nem lehetett salakmotoros, kinek a fotóját varratta a bokájára, s elárulta, hogy hiányzik-e még valami a speedwayjel kapcsolatos bakancslistájáról. És mindezek mellett szót ejtettünk a nők helyzetéről a motorsporton belül. A több évtizedes ismeretségünkre való tekintettel tegeződtünk a beszélgetés alatt. 

Segíts a bemutatásoddal: ha készíttetnél névjegykártyát, mi állna rajta a neved alatt?

Hát ez egy jó kérdés, nem igazán tudom. Talán annyi, hogy speedway fan.

Ettől azért sokkal több pozíciót töltöttél, illetve töltesz be a sportágban. 

Valóban. Próbálok segíteni, ott lenni mindenhol. Ez a sport nekem olyan, mintha a második otthonom lenne. Családnak nem lehet nevezni, mert néha pont a családomat helyezem háttérbe a salakmotorozás miatt. 

A lányaid is pontosan tudják, hogy ilyenkor mire gondolsz, hiszen ők is sportbírók. S ha már a család! Nem igazán tudtad, mit írass arra a bizonyos névjegykártyára. Viszont én vagyok annyira idős, hogy számomra te Piroska Pista bácsi lánya vagy.

Igen, sok ember így azonosít be még mindig.

Igazából azért, mert édesapád meghatározó alakja volt a debreceni salakmotorsportnak. A legtöbben Perényi Pali bácsi révén emlegetik a debreceni aranygenerációt, de azt a bizonyos biztos hátteret Piroska István klubelnök biztosította a Debreceni, majd később a Hajdú Volán SC élén. 

A 80-as években megjelent egy újságcikk róla, amiben menedzsertípusú elnökként írták le. Akkoriban nem igazán mondtak ilyesmit a vezető beosztásban lévő emberekről. Igazából a fiainak tekintette a versenyzőket, és tényleg mindent megpróbált megtenni annak érdekében, hogy eredményesen tudjanak motorozni.

Anno az a hír járta a Gázvezeték utca környékén, hogy apukád nagyon szerette a focit, s volt olyan, hogy ennek a salakmotorosok voltak a károsultjai.

Anno apu focizott, s igazából fogalmam sincs, hogyan került a salakmotor-szakosztály élére, sajnos sosem kérdeztem tőle. De az tény, hogy előbb volt a salakos szakosztály vezetője, s utána nevezték ki klubelnöknek. Szerintem az ő futballszeretetének sohasem voltak kárvallottjai a motorosok, mindkét szakosztálynak próbálta a lehető legjobb körülményeket megteremteni. Neki az egész klub a gyermeke volt, s nem egyszer a család elé helyezte a sportolókat.

Adorján Zoltán és Tihanyi Sándor a mai napig is olyan nagy szeretettel mesél apukádról, mintha valóban a fiai lettek volna. Ezt anno hogyan élted meg, nem voltál féltékeny rájuk? 

Azért nem, mert nekem meg a tesóim voltak. Köztük nőttem fel, olyanok számomra, mintha a bátyáim lennének. De nemcsak ők, hanem az összes salakos, aki anno a klubban motorozott. 

Azt hogyan kell elképzelni, hogy köztük nőttél fel?

Amikor nem volt óvoda vagy iskola, akkor jött a kérdés: hova tegyük a gyereket? A pályán jó nagy hely van, szeret ott lenni, tud hülyéskedni a fiúkkal – így gondolkoztak a szüleim. A srácok mindig kint voltak a pályán, hiszen sportállásban voltak, s ott volt a munkahelyük, így tudták egyengetni az utamat a hülyeség felé. Kiváló tanítómestereim voltak! (nevet)

Akkoriban mennyire volt nehéz dolga egy sportvezetőnek? Apukád mesélt ilyesmiről a családi asztalnál? 

Elég sok mindent elmondott a klubbal kapcsolatban, sőt engem rengeteget tanított is. Például augusztus 20-a előtt mindig elfogyott a klub pénze, s volt olyan, hogy előtte még rendezni kellett egy versenyt. Apu tudta, hogy a Debrecen Nagydíjon jó bevétel várható, ezért elment a legjobb barátjához, és kért tőle kölcsön. A barátja meg adott, mert ő is tudta, hogy a huszadikai bevételből százszorosan vissza tudja adni apu. És így is lett. Aztán a Debrecen Nagydíj bevételéből decemberig még elvolt a klub. Amikor a Volán kezdett kihátrálni a klub mögül, mert jött a rendszerváltás, akkor apu próbálta kiadni a buszokat, a stadion hátsó részében építtetett salakos teniszpályát, azaz a maga módján megpróbált pénzt szerezni az egyesületnek. Ez volt az a menedzserszemlélet, amiről korábban beszéltem. 

A nyolcvanas évek közepén volt egy kérdés, ami megosztotta a salakos társadalmat: Hajdú vagy Adorján? Te kinek szurkoltál? 

Sosem tudtam választani közülük, mert nekem ugyanolyanok voltak. Mindegyiket másért szerettem, Adorján Zolit a tiszta motorozásáért, Hajdút azért, mert minden csínybe belement, Bódi Lacikának még a motorozása is aranyos volt, Subit pedig a sok baromkodása miatt. Ők voltak akkoriban az „új srácok”, és tényleg olyanok voltak, mint a tesóim. A mai napig nem tudok köztük különbséget tenni. 

Amúgy apukád akarta, hogy sportbíró legyél, vagy bármilyen szerepet betölts a sportágban? 

De azért kipróbáltad a salakmotorozást? 

Igen, de apu tudta nélkül. Amikor apu elment valahova külföldre, akkor az öreg Subinak annyit könyörögtem, hogy végül adott egy motort. Csak annyit mondott, hogy el ne essek, mert apám agyonveri. Talán összesen egyszer estem el. 

A mai világban simán versenyezhetnél, nem kellene a német Celina Liebmannt hívni a debreceni viadalokra, hogy női salakost lássunk. 

Rosszkor születtem.

Mikor lett belőled sportbíró? 

Tizenhat éves voltam, akkoriban nem volt a ma érvényes 18 éves korhatár. A nyolcvanas években még a Magyar Autó- és Motorsport Szövetség működött, így az autó- és a motorsport minden szakágából vizsgázni kellett. A sikeres vizsga után elkezdtem a munkát, s végigjártam a szamárlétrát. Sokáig voltam körszámláló és időmérő, mert az akkori vezetés nem igazán akarta, hogy feljebb lépjek. Sajnos a hímsovinizmus a mai napig jelen van ebben a sportágban. Természetesen nem azt mondom, hogy mindenki így gondolkozott, mert voltak igazi segítőim. Például Daragó Pista nagyon hitt bennem és Nádasdi Jancsi is, ők kérdezték meg, hogy nem szeretnék-e vezetőbíró lenni, mert ők úgy látják, jó szemem lenne hozzá. Ezután mentem fel Pista mellé a toronyba pár versenyen, hogy belelássak a dolgokba. Ekkor előjöttek azok a szavak, amiket apu mondott, amikor még vezetőbíró volt. Nagy lökést adott, hogy Daragó Pista szerint jól végeztem a feladatomat. 

Az előbb említetted, hogy Adorjánékra testvérként tekintettél. Ebből adódik a kérdés: lehet elfogultság nélkül bíráskodni?

Simán lehet, mondjuk ezt is embere válogatja. Nekem apu azt tanította, hogy van piros, kék, fehér és sárga sisakos versenyző, azaz ne azt nézd, ki van a sisak alatt. Ha vége a versenynek, lehet menni inni a haverokkal, de a verseny alatt nincs barátság. Például volt, hogy MAMS Kupán bíráskodtam, s olyan versenyzők voltak, mint Szilágyi Tomi, Szegecs, Sanya, Kovács Roli, akik mindannyian anyának hívtak. De ha kellett, ugyanúgy kizártam őket, mint bárki mást. Volt egy olyan verseny, amikor a futamtáblából jöttem rá, hogy Szilágyi Tomit háromszor egymás után kizártam szalagszakításért. S azt, hogy mindannyiszor Tomit zártam ki, csak a harmadik esetnél vettem észre. Visszakanyarodva az alapkérdéshez: elfogultság miatt sosem kaptam kritikát, csak kizárásért. 

Emlékszel az első versenyre, amin vezetőbíró voltál?

Talán 2011-et írtunk, s arra emlékszem, hogy a mentő többet volt a pályán, mint a depóban. Borzasztó volt a pálya, akkor volt az, hogy Magosi átugratott az előtte fekvő Tihanyin, illetve Ferjan egy futamban egyedül motorozott a három pontért, mert hiába nem maradtak ellenfelei, teljesítenie kellett a négy kört. S ha már szóba került Feri! A munkámmal kapcsolatban a legnagyobb visszaigazolást pont tőle kaptam: Gyulán, az utolsó magyarországi versenyén odamentem hozzá a dobogóhoz gratulálni, s válaszként azt mondta, köszöni, nagyon jó vezetőbíró vagyok. Annál nincs jobb visszaigazolás, mint amikor egy versenyzőtől hallod, hogy jól végzed a dolgod.

Melyik volt a legemlékezetesebb versenyed?

Egy augusztus 20-ai Debrecen Nagydíjon a cél előtti kanyarban Ferjan, Tabaka és Duh egymás mellett voltak. Feri egy kicsit megindította Jocit, aki megtolta Matiját. A szlovén srác nekiment a palánknak, de motoron maradt, és ment tovább. Aztán amikor elgurult a torony alatt, felemelte a két kezét, és kérdőn nézett rám, hogy akkor most mi a túró van? Azt hitte, hogy kizárok valakit, vagy leállítom a futamot, de nem így történt. Aztán megállt a pálya közepén, leszállt a motorról és tovább mutogatott nekem. Ekkor állítottam le a futamot, és kizártam Duhot. Amikor verseny végén tisztázni akartam vele a dolgot, már úgy jött oda hozzám, hogy elnézést kért. 

Mit tapasztaltál, ahogy vezetőbíróvá váltál, megváltozott a versenyzők viselkedése, viszonya irányodba?

Szerintem nem. Akikkel régebben együtt bandáztunk, azokkal utána is, még az sem jelentett gondot, ha előtte éppen kizártam egy futamból. A legnagyobb konfliktusom a szintén szlovén Izak Santejjel volt, aki Magosit akarta megelőzni kívülről. Apu mindig azt mondta, nézz előre, gondolkozz a versenyző fejével, figyeld, mit szeretne csinálni, és akkor jobban fogod tudni, hogy ki volt a hibás. Santej esetében tudtam, hogy ott, kívülről nem tud elmenni Magosinak. Norbi szépen ment a palánk felé, Santejnek nem maradt elég hely, felakadt a palánkra, és elesett. Megállítottam a futamot, kizártam a szlovént, aki – bár nem lehet – felrohant a bírói toronyba, s üvöltve mutatta a jobb lábát, hogy Magosi nekiment. Ekkor mondtam neki, hogy az a baj, a jobb lábadnál a palánk volt, s ezzel lezártuk az ügyet. Ez volt a legnagyobb konfliktusom, s ha jól emlékszem, nem is volt több.

A lányaid, Marina és Bettina is aktív szereplői lettek a versenyeknek, hiszen sportbíróként tevékenykednek már évek óta. Ebben neked volt szereped? 

Semmi. Sőt, még óvtam őket, hogy ne csinálják!

De miért? 

Mert nem akartam, hogy átéljék azokat a dolgokat, amiket nekem kellett; a sok bizalmatlanságot és negatív hozzáállást, amit én az emberektől megkaptam a hosszú évek alatt.

Azt érzed, hogy nem változott a nők megítélése a sportágban az évek alatt?

Félted a lányaidat? Vagy most már elég nagyok ahhoz, hogy vállalják a saját tetteikért a felelősséget?

Már elég nagyok, ráadásul elég nagy a szájuk, úgyhogy meg tudják védeni magukat.

Kire ütöttek?

Nem tudom. (nevet)

Rengeteg megmérettetésen tevékenykedtél funkcionáriusként, de ettől több versenyen vagy ott szurkolóként. Megszámoltad valaha, hogy hány országban, hány pályán voltál?

Nem csináltam ilyen statisztikát. Van egy kis csapatunk, közösen járunk versenyekre. Igazából olyan helyszíneket célzunk meg, amelyek nincsenek nagyon messze, így Lengyelország, Németország, Olaszország volt a legtávolabbi célpont. Próbálunk minél több versenyre elmenni. Legutóbb Varsóban voltunk a Grand Prix-n, de már most fogjuk a fejünket, hogy mit csináljunk augusztus 31-ig, mert a következő úti cél a wroclawi nagydíj, s az még elég messze van időben. 

Van kedvenc pályád?

Egyértelműen Wroclaw. Az egy nagyon jó ovál, ott rossz versenyt még nem láttam. Például legutóbb a Világkupán voltunk, ami felért egy nyaralással, ugyanis egy hét alatt négy versenyt néztünk meg, ami mind élvezetes volt. 

Ha soha többet nem mehetnél versenyre, viszont lenne az a lehetőséged, hogy még egyszer utoljára megnézz egyet felvételről. Melyiket választanád? 

Talán azt a debreceni kontinentális döntőt, amit Zoli megnyert 1989-ben. 

És melyik külföldi viadalt választanád?

Azt a világbajnoki döntőt, amikor Zoli először volt finalista. Annak az 1985-ös bradfordi vébédöntőnek a plakátját a mai napig őrzöm.

El kell árulnom egy nagy titkot veled kapcsolatban, ami igazából kuriózumnak számít: te vagy hazánkban szinte az egyetlen, aki Leon Madsennek szurkol. 

Ez azért így túlzás, mert a közvetlen környezetemben is van még egy Madsen-drukker. (nevet)

Maradjunk annyiban, hogy nagyon kevesen szurkolnak a dán motorosnak Magyarországon. Nálad miként alakult ki a rajongás?

Ez egy érdekes történet. Igazából én nem azért szeretek egy versenyzőt, mert így, vagy úgy motorozik, hanem teljes egészében nézem az embert. Amikor Greg Hancock Goricanban megnyerte a Grand Prix-t, a bokámra tetováltattam egy egykerekezős fotóját. A következő évben, amikor szintén Goricanban találkoztunk, megmutattam neki a tetkóm. Ekkor kézen fogott, és odarángatott Chris Holderhez, s azt mondta neki: „na, kisfiam, majd akkor leszel nagy versenyző, ha egy vezetőbíró a lábára tetováltat”. Holder megkérdezte, mit kell tennie ezért. „Legyél olyan versenyző, meg olyan ember, mint Greg” – volt a válaszom. Erre azt felelte Holder, hogy „nehéz lesz, de megpróbálom!”. Tehát, én így választok kedvenceket. 

Hancockról tudjuk, hogy nemcsak kiváló versenyző volt, hanem remek ember is, de Madsen mivel érdemelte ki a figyelmedet?

Amikor apu meghalt, rá pár napra Debrecenben versenyt rendeztek Tabaka Józsiék, és voltak annyira figyelmesek, hogy a mellszámra rátettek két fekete szalagot, rajta apu, illetve a szintén akkoriban elhunyt Daragó Pista születési és halálozási évével. A verseny végén az iroda előtt álltam, jöttek a versenyzők, köztük Madsen, aki felemelte a mellszámát, és kérdezte, hogy hol kell leadni.

Így már teljesen érthető a döntésed.

Amúgy nagyon sok mindenkinek szurkolok, de nincs egy olyan kimondottan nagy kedvencem, amióta az „istenkirály” Hancock nem versenyez. Előtte, még gyerekkoromban Erik Gundersen volt az ikonom. Éppen a múltkor mondtam valakinek, hogy a lengyel ligában nem tudok egyik csapatnak sem szurkolni, mert minden gárdában van olyan salakos, akit szeretek. 

Vissza a családhoz! Van kilenc unokád. Mit fogsz mondani, ha valamelyik lurkó azt mondja, salakmotoros szeretne lenni?

Ezt már átéltem a kisebbik fiammal, s nem mondom, hogy örültem. A klub szerelője, Vallyon Pista mindig azt mondta neki, ha majd leér a lábad a földig, akkor kipróbálhatod. Szegény minden versenyen felült a motorra, hátha nőtt már annyit, de nem ért le a lába. Idővel rátalált a kézilabdára, valamint az atlétikára, és letett a motorozásról. Igazából örülnék is, meg nem is, ha valamelyik unokám motorozna, de biztos, hogy nagyon félteném. Úgy vagyok vele, hogy azt a sportot csinálja a gyerek, amiben örömét leli. Ha ez a salakmotorozás lesz, akkor legyen az! Öt fiú, valamint négy lány unokám van, és érdekes, hogy az utóbbiak szeretik jobban a salakmotorozást.

A bakancslistádon van olyan tétel, ami a speedwayjel kapcsolatos?

Nagy céljaim már nincsenek, igazából vágyaim vannak. Például az, hogy megérjem, van utánpótlásunk. Hogy olyan gyerekekből, mint Lovas Zolika, vagy éppen Tarcsafalvi Dinike, sok legyen a magyar salakpályákon.