Egy lifttársaság Szoboszlaival, közös ebéd Hajdú B. Istvánnal

A sportújságírás világnapját ünnepeljük ma, s ez egy olyan szakma, amely rengeteget adhat az embernek. Noha vannak, akik pogácsazabálónak nevezik a zsurnalisztákat, ez nem teljesen így van, de kár magyarázkodni, nem csupán a péksütemények elfogyasztásáról szól az újságírás. Főleg, hogy idő sincs rá. Nagyon nincs. 

Sportújságírás: rengeteget ad ez a szakma 

Sokkal inkább a sport szeretetéről, s a rajongásról, amely minden kollégámat jellemzi. Sokszor csak annyit látunk, gyerkőcök, s olykor felnőttek is táblákat tartva jelzik a kedvenceknek, szeretnék a mezüket vagy egy közös képet készíteni. Persze a meccsek után nem ez az elsődleges feladatunk, mindenesetre jó érzés, amikor például Dzsudzsák Balázs, Fiola Attila, Nagy Zsolt vagy másik sportágat említve, Füzi-Tóvizi Petra is úgy köszön, mintha régóta ismernétek egymást. Bizonyos esetekben ez valóban így van, de a lényeg: mi együtt dolgozhatunk olyan sportolókkal, akikért a nemzet többsége szintén rajong. Emlékszem még az első interjúmra, amelyet Dzsudzsák Balázzsal készítettem, vagy legutóbb a Liverpool sztárja, Szoboszlai Dominik szólalt meg nekem. Ezek örök emlékek. A legjobb és legérdekesebb témák viszont pont az ilyen beszélgetésekből születnének. Egy példát említve, ha tudnák a drukkerek, mi hangzott el, amikor...ezt most sem mesélhetem el. Úgy szoktam fogalmazni, a sportújságírás sokkal inkább hobbi, mint munka. Olyan öltözői titkokat tudunk meg, olyan személyeket ismerhetünk meg, amely által csupán élvezet lesz a munka kifejezés. Egy idősebb kollégámat idézve: „a legjobb sztorikat, ha megírnánk, nem kellene többet egy betűt sem leütni”, vagy egy most is futballozó játékos szavait tolmácsolva, „sok mindent tudtok, de ha erről beszámolnátok, hirtelen nem jönne az infó”.