A debreceni szotyikirály nélkül elképzelhetetlenek a meccsek és versenyek

A Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát nézzük meg, ezúttal Villás Zoltánt kérdeztük. A név hallatán lehet, hogy sokan nem tudják, kiről van szó, de ha azt mondjuk, hogy ő Lulu bácsi, akkor mindenkinek egyértelmű, a „szotyikirályról” beszélünk.

Lulu bácsi nélkül nincs debreceni mérkőzés

A 63 esztendős debreceni vállalkozó elmaradhatatlan szereplője a szabadtéri sportrendezvényeknek, nélküle több évtizede nem rendeznek például labdarúgó-mérkőzést, vagy éppen salakmotorversenyt a cívisvárosban, sőt a keleti régióban. Ugyanis az interjúból kiderült, hogy Lulu bácsi nemcsak a DVSC, hanem a Diósgyőri VTK és a Nyíregyháza Spartacus hazai meccseiről sem hiányozhat. Az ötgyermekes családapa elmesélte, hogy gyerekkorában nem labdával, hanem olajos flakonnal fociztak, s lényegében a régi Nagyerdei Stadionban nőtt fel, ahol dolgoznia kellett a családi vállalkozásban, s mellette csodálta a sportolókat. Ennek fényében nem lehet véletlen, hogy a salakmotorozás és a futball megszállottja, így már azon meg sem lepődünk, hogy gyűjteménye van salakmotorokból, illetve korábban kispályás focicsapatot működtetett. Lulu bácsi istenként tekintett a Debreceni Dózsa világválogatott átlövőjére, Varga Pistára, s büszke rá, hogy olyan klasszisokkal ápolt baráti viszonyt, mint Adorján Zoltán, Hajdú Zoltán, Tihanyi Sándor, Sándor Tamás, Dombi Tibor, vagy éppen Váczi Zoltán.

Ha azt mondom, sport, mi jut róla az eszébe először?

A salakmotor és a futball.

A munka, vagy a szórakozás miatt?

Mindkettő. Már gyerekként dolgoznom kellett a sporteseményeken is, de a focimeccsekre és a salakmotorversenyekre nagyon szívesen jártam. Lényegében a régi Nagyerdei Stadionban nőttem fel, az eseményeken pattogót és vizet árultam a nézőknek.

Mi ez első sportos emléke?

Amikor május 1-je, vagy augusztus 20-a volt, nem kellett édesanyámnak noszogatnia, hogy kelljek fel, elég volt egyetlen szó, és már ugrottam ki az ágyból, mert tudtam, hogy motorverseny lesz. Sosem felejtem el, a Nagyerdei Stadion északi kapujánál volt kialakítva a depó, amit egy vastag kötéllel jelöltek ki. Természetesen mi átmásztunk ezen a kötélen, és tátott szájjal bámultuk a motorosokat. Amikor már megismertek, akkor engedték, hogy betoljuk a motorjukat, s ez akkoriban hatalmas kiváltságnak számított. Óriási élményt jelentett, hogy a nagy sztárok mellett lehettem.

Gyerekként kik voltak a kedvencei?

Egyértelműen Radácsi Ferenc és Gyepes Barnabás, felnéztem rájuk.

Mikor alakult ki a futballszeretete?

Már kisgyerekként rengeteget fociztunk, igaz, mivel szegények voltunk, így be kellett érnünk azzal, hogy az olajos flakont rugdostuk, de így is nagy meccseket vívtunk a környékbeli srácokkal.

Hogy emlékszik vissza a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Loki-meccsekre?

Össze sem lehet hasonlítani a mostanival. Amikor jött a Fradi, a meccs előtt két héttel már megkezdődött a „mocorgás” a városban, mindenki a meccsről beszélt. Aztán a mérkőzés napján már reggel sorban álltak a jegyekért a szurkolók, s nagyban ment az esélylatolgatás. Nagyon jó érzéssel jártunk ki a Vágóhíd utcára, az Oláh Gáborra és a régi Nagyerdei Stadionba. Anno megvolt a kapcsolat a játékosok és a nézők között, hiszen amikor a focisták megérkeztek a stadionhoz, akkor az emberek között sétáltak el, megálltak beszélgetni, pár szót váltottak a drukkerekkel, vagy éppen szotyit vettek tőlünk. Sőt, amikor a játékosok bementek az öltözőbe, a feleségeik még kint maradtak, s jókat beszélgettek egymással. Egészen más világ volt, manapság már minden terület le van zárva, a játékosok teljesen el vannak különítve, ahogy megérkeznek a stadionhoz, leszállnak a buszról, a fülükben fülhallgató, és sietnek be az öltözőbe.

Ennek a nagy változásnak azért voltak előzményei, mert a szurkolók viselkedése is megváltozott az évek, évtizedek alatt.

Persze, megértem én, hogy szükséges védeni őket a rendbontóktól, de ez az elzárás már olyan, mint egy börtön. Anno a rendhez elég volt pár rendőr és a kutyája.

A lokisták közül kik voltak a kedvencei?

Felnéztünk a régiekre, hozzám különösen a kapus, Szabó Józsi és Potyók Lajos állt közel. Aztán jött a bajnokcsapat, amelyből Sándor Tomi és Dombi Tibi volt a kedvenc. Amikor még a Vágóhíd utcán és az Oláh Gáboron játszottak, akkor nem múlt el úgy alkalom, hogy ne váltottunk volna pár mondatot a meccs előtt. Aztán amikor apukák lettek, és a játszótérre hozták a gyerekeket, akkor nagyon sokat beszélgettünk, s mondhatom, hogy baráti viszonyba kerültünk. Sajnos a mai debreceni játékosok már azt sem tudják, ki az a Lulu bácsi.

Az elmúlt évtizedekben rengeteg telt házas meccs volt a cívisvárosban, tudja, melyiken árulta a legtöbb szotyit?

Amikor tömve voltak a stadionok, akkor nagyon ment a mag, hiszen sok nézőnek lehet jól árulni, ráadásul ahol én vagyok, ott megy a fogyasztás. A szurkolók hozzászoktak ahhoz, hogy nálam minőségi az áru, a meccs napján hajnalban kelek, hogy friss pörkölésű szotyit ehessenek a drukkerek.

Nem titok, más városokba, például Miskolcra, Nyíregyházára és Mezőkövesdre is jár naprát árulni. Ott tudják a helyiek, hogy tősgyökeres debreceni?

Tudják, és tiszta szívvel állíthatom, sosem volt bajom belőle, mivel minden városban elfogadtak. Miskolcon már 28 éve árulom a magot a Diósgyőr meccsein. Igaz, volt egy kis kihagyás, amikor megépült az új stadion és a tulajdonos is más lett, ki lettem tiltva, nem árulhattam közel négy évig. Aztán szurkolói nyomásra visszatérhettem a DVTK meccseire is. Mondjuk, amikor Diósgyőr–Loki meccs van, a hazai drukkerek mindig megkérdezik, kinek szurkolók, amire az a válaszom, hogy a piros-fehéreknek! Persze erre jót nevetnek, hiszen mindkét csapatnak ez a színösszeállítása. De az ősi rivális Nyíregyháza otthonában sem volt sosem konfliktusom azért, mert debreceni vagyok, a szurkolók így fogadtak el. De meg kell említenem, hogy anno még Békéscsabára is rendszeresen jártunk árulni. Akkoriban olyan játékosok rúgták a labdát lila-fehérben, mint Pásztor József, Váczi Zoltán, Szekeres József, remek focit játszottak, ráadásul rendre tömött lelátók előtt.

A mezőkövesdi meccseket nem jellemzi a telt ház, hogyan került a matyóföldi csapat meccseire?

A klubvezetés keresett meg, hogy áruljak a hazai meccseiken. Azért szeretek Mezőkövesdre járni, mert nagyon korrektek velem, és fontos számukra a szurkolók legjobb kiszolgálása. Ott is elfogadtak, megszerették a szotyimat, jó páran vannak, akiket nem érdekel a foci, de elbicikliznek a stadionhoz, hogy vásárolhassanak tőlem.

A munkát hogyan tudja összeegyeztetni a szórakozással? Szokott egyáltalán meccset nézni?

A munka dandárja a mérkőzések előtt van, így a kezdés után 5 perccel már a lelátón tudok lenni, s nézem a meccset.

Számos nagy csatának, emlékezetes meccsnek volt szemtanúja. Melyik mérkőzés az, amelyik örökre megmarad a szívében?

Az 1979-es feljutás az NB I.-be, amikor hazai pályán győztük le a Nyíregyházát! Akkora volt az érdeklődés, hogy padokat raktak a pályát övező salakra, és a nagy tét ellenére sem volt semmilyen gond, vagy rendbontás. A győztes meccs után pedig jött az örömünnep, többek között fürdés a Csónakázó-tóban, amit szintén nem lehet elfelejteni.

Több generációnyi futballistát látott játszani, kik voltak a kedvencei?

Mindig is a pengés focistákat kedveltem, ezért Sándor Tamás, Törőcsik András és Váczi Zoltán játékát szerettem nagyon.

Térjünk vissza a másik nagy szerelméhez, a salakmotorozáshoz! A vaspapucsosok közül kiknek szurkolt?

Természetesen a nagy generáció tagjainak, Adorján Zolinak, Hajdú Zolinak és Tihanyi Sanyinak. Ezek a srácok a nyolcvanas évek közepétől szinte verhetetlenek voltak hazai pályán. Ilyen versenyzőink nem voltak és sajnos már nem is lesznek a salakmotorozásban.

Abban az időben a két Zoli szinte teljes mértékben megosztotta a salakos társadalmat, a szurkolóknak választaniuk kellett közülük. Árulja el, Ön melyik táborhoz tartozott?

Őszintén mondom, nem tudtam választani köztük. Hajdút azért kedveltem, mert nagy harcos volt, minden csínybe belement, míg Adorján lazán, tisztán versenyzett. Rájuk valóban fel lehetett nézni, mert nemcsak nagyszerű versenyzők, hanem remek emberek is voltak. Büszke vagyok rá, hogy nagyon jó barátságban vagyok mindkettőjükkel.

Már korábban elárulta nekem, hogy vannak salakmotorjai. Miért érezte fontosnak, hogy saját versenygépjei legyenek?

Mindig is nagyon szerettem volna, hogy legyen salakmotorom. Gyerekként nem is álmodhattam róla, hiszen szegények voltunk, örültem, ha műanyag katonát vagy ágyút kaptam ajándékba. De amikor már megengedhettem magamnak, akkor vettem egyet, majd az évek folyamán még hármat, s az ötödik most van összeszerelés alatt. Az egyik motor még Radácsi Ferié volt, aztán megvásároltam azt a gépet, amivel 1989-ben Adorján Zoli Európa-bajnok lett Debrecenben, illetve Bódi Laci, valamint Tabaka Józsi egykori „paripája” van a garázsomban. Valamennyi üzemképes, a topon vannak, Mészáros László és Török László szerelte össze őket nekem.

Mi a sorsuk a motoroknak, kiállítási darabok, vagy ki is lettek próbálva?

Egyszer a régi Nagyerdei Stadionban kipróbáltam a Radácsi-féle motort. Való igaz, hogy nagyon régi és kimustrált volt a gép, mégis, amikor odahúztam neki a gázt, meglibegett az eleje és nagyon gyorsan jött a kanyar. Ha motorozni már nem is nagyon szoktam, néha beindítom őket az udvaron. Elárulom, a Radácsi

motorja a kedvencem, az a hang, amit kiad magából, össze nem téveszthető semmivel, egyből visszajönnek a régi emlékek. Belehalnék, ha bármelyik motoromat el kellene adnom!

Váltsunk sportágat, és beszéljünk a kézilabdáról, hiszen anno ennek a sportágnak a meccsein is ott volt! Milyen emlékei vannak a Debreceni Dózsa sikerkorszakáról?

Páratlan és egyben hihetetlen volt, hogy 1975-ben bajnok tudott lenni a Dózsa Varga Pista és Süvöltős Misi vezérletével. Természetesen minden hazai meccsükön kint voltunk, árultuk a szotyit. Nem felejtem el, péntek este, vagy vasárnap délelőtt játszottak itthon, a Mikes Kelemen utcai betonpályán. A Kassai úton volt a standunk, s a mai napig él bennem a kép, amikor a szurkolók nyáron félpucéron, fejükön csákóval jöttek a meccsre. Abból a csapatból számomra Varga Pista volt az isten, biztos vagyok benne, hogy nélküle nem lehettünk volna bajnokok. Aki nem látta játszani, el sem tudja képzelni, milyen fantasztikus átlövő volt. Büszke vagyok rá, hogy személyesen ismerhettem, baráti viszonyban álltunk. Rettentően sajnálom és elszomorít, hogy egy ilyen világklasszis kézilabdázónak a pályafutása után egy panellakásban kellett élnie. Legutóbb, amikor Pista szülővárosában, Abonyban jártam, meglátogattam a sírját, és egy szál virággal fejeztem ki tiszteletemet az emléke előtt.

Gyerekkorában volt arra lehetősége, hogy rendszeresen sportoljon?

Mint említettem, gyerekként, amikor lehetett fociztunk. Általános iskolába a Petőfibe jártam, ahol a kézilabda volt a fő sportág, így én is csináltam, sőt szerettem is. De edzésekre nem járhattam, mivel dolgoznom kellett. A szüleim keményen fogtak bennünket, megtanultunk dolgozni, de csakis hálával tartozunk nekik!

Korábbi beszélgetésünk során elárulta, öt gyermeke van, illetve most várják a hatodik unokát. Az utódok sportolnak valamit?

Amikor kicsik voltak a gyerekek, családi körben rengeteget fociztunk, talán ez is szerepet játszott abban, hogy Attila igazolt játékos lett, míg Zoli kispályán rúgja a labdát még manapság is. A futball szeretete akkora nálunk, hogy még csapatunk is volt egykor. A Lulu FC különböző meghívásos tornákon, illetve a derecskei kispályás bajnokságban szerepelt, igen jó eredménnyel. Büszke vagyok rá, hogy olyan játékosaink voltak, mint például a korábbi válogatott focista, Váczi Zoli és a testvére, Laci, valamint Tóth Gyuri, aki a DVSC-ben, valamint a Kinizsiben is focizott. Eredményesek voltunk, még annak ellenére is, hogy ezek a korábbi élvonalbeli játékosok ingyen, barátságból jöttek játszani, a tornák, meccsek után az volt a fizetség, amit ettek-ittak. Nagyon családias volt az egész, jó visszagondolni rá. Sőt, a fiam, Zoli is alapított kispályás gárdát, a Dinamóban az a Spitzmüller István és Rezes László futballozott, akik később a DVSC-ben értek el nagy sikereket.

Kikapcsolódásként szokott sportközvetítéseket nézni a televízióban?

Nagyon szeretem nézni a sportokat, a focin és a kézilabdán kívül például még a síelés az egyik nagy kedvencem. Nagy szívfájdalmam, hogy az elmúlt években már alig látni salakmotorversenyeket a tévében, pedig nagyon érdekelne.