Hengerlő hipermarketek

Jó nagyot kellett lépni befele, mert legalább húsz centivel alacsonyabb volt a padló, mint a küszöb. Ez egyfajta figyelemfelkeltést is jelentett. Árult ő mindent, a petrótól a kenyérig.

Igaz ez utóbbit csak tisztviselők, meg a gazdagabb emberek vásárolták. Mindig volt egy-két jószava és cukorkája, mellyel meghódította a gyerekeket. Tudta, mit, s hogy kell csinálni. A vénájában volt a kereskedelem. Vagy ott volt lakóhelyünkön a vasbolt, „Jenő bácsi boltja”, mert csak így ismerte mindenki. Nála sem volt lehetetlen, mindent beszerzett, amit a vevő óhajtott.

Aztán jött a szövetkezet, felépültek az önkiszolgáló boltok. A kis üzeletek meghittsége nem volt elég, elsodorta őket az idő. Az az idő, ami soha sem áll meg...

Ha az egyik ujjamat harapom meg, fáj, ha a másikat az is fáj! Valahogy így vagyunk mi a „multi” kereskedelmi cégekkel is, melyek mára uralják a piacot. Fáj, hogyne fájna, hisz oda az ifjúságom, oda a napi beszélgetések, ismertségek.

Idegen, gépies lett minden. Egykor ünnep volt, ha az Állami Áruházba mentünk vásárolni. Ma tízszeres, húszszoros területen kínálnak mindent. S ez a multik nagy csele: egy helyen, olcsóbban és minden. (Bár az olcsóság csak utánaszámolás kérdése!)

Lényeg, nézzük meg hétvégén némely nagyáruház parkírozóját! Ember, ember hátán! Kell ennél nagyobb visszaigazolás?
Olvassa a szerző blogját, az öreghalász-t is!

- Dankó Mihály -