Állatot terel és filmekben szerepel a hortobágyi gulyás

Kota István gulyás a Hortobágyon született, a puszta a munkahelye és az élete, látja benne a változásokat, amelyek – mint azt részletezi – egyáltalán nem jó irányba visznek. Ha lassan is, eltűnőben van az a Hortobágy, amelyet a felmenőitől kapott, amelybe született, ahol kezdte a pásztorkodást. És ez nemcsak a növényzet változását jelenti, hanem a Hortobágyot éltető állattartással is mind kevesebben akarnak foglalkozni. Ugyanakkor – és ez a puszta jövőjét illetően bizakodásra ad okot – a bemutatókon, a gulyástalálkozókon, a lovas napokon mind több látogató van. Igény tehát van Magyarország emblematikus tájegységének, az ottani tradicionális munkának a megismerésére, csakhogy kiöregedő az ottani állattartók közössége. A Cívishírnek beszélt a pásztorkodás, a pusztai élet, a természet változásáról is.

– Nyugdíjba menni? 61 éves leszek, remélem, még vagy tíz évig bírom, aztán esetleg 65 évesen a pásztorok is nyugdíjba mehetnének, de nem, vagy csak nagyon kevesen. A sógorom 71 éves, még mindig dolgozik. Smóki Nagy Imre barátom régen nyugdíjas korú, ő is dolgozik. 

 – gondolkodott el Kota István ohati kis műhelyében, ahol a Cívishír felkereste az országszerte, sőt a filmek által külföldön is ismert gulyást. Most a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgaztóság ohati részén a bivalyokra vigyáz, de volt gulyás és juhász is. Tiszacsegén született, az állattartást az édesapjától tanulta, az édesanyja részéréről a nagyapja is pásztor volt, így vitte tovább a puszta, az állatok szeretetét. Az első emlékei is a Hortobágyhoz kapcsolódtak, köztük, amikor édesapja Papegyházán volt csikós, és ahogy folyamatosan beletanult az állattartásba.

Kota István gulyás jól ismeri az állatokat

– Több évtized van már mögöttem, 1978-ban kezdtem, voltam juhász, kondás, aztán gulyás lettem. Van egy mondás a hortobágyi pásztorok között, ami megmutatja, hogy a pásztorok között kinek hol van a helye: „Szívem a csikós, lelkem a gulyás, seggem a kanász, peckem a juhász”. Első a csikós, utána a gulyás, majd a juhász, a végén a kanász. Ezt az egymás közti kapcsolatban nem éreztetjük, nincs bajunk általában egymással. Baj abból fakad, hogy vannak úgymond „agyasabb” pásztorok, akik nem szeretik, ha a másik átmegy a legelőjére. De olyan is van, hogy a gulyás a csikóssal és a juhásszal nem jön ki, mert a ló és a birka jobban leharapja a füvet, mint a marha – beszél a pásztorélet rejtelmeiről a sokat tapasztalt Kota István, majd a mindennapi munkájára tér rá. 

Nyáron reggel 5-6 óra között indulnak a legelőre, délig, egyig legelnek, majd visszamennek az állásra négy-öt óráig, utána este kilencig, fél tízig megint legel a jószág. A bivalyok kicsit vadabbak, a legeltetésük is másabb. Ötkor indítani kell, mert a melegben, kilenc-tíz órakor már elhúzódik a fás részekre hűsölni. Délután hat óra körül engedik ismét a legelőre az állatokat, kilencig legel, utána mennek vissza az állásba.

Legeltetés szempontjából kicsit könnyebb, mint a szürke marhával, a melegben jobban elvan, és a szürke nagyobb darab földet jár be naponta. Nyáron minden nap megvan a 15 kilométer – ősszel, amikor hidegebb van, még többet kell járni. Akkor reggel hétkor engedik ki a legelőre a jószágokat és este hétig kint vannak. Ahol rájuk jön a melegebb, ott megpihennek, kérődznek, aztán mennek tovább. Télen az etetés fizikálisan nehezebb, hiszen takarmányozzák az állatokat. Ha fias a marha, egy kicsit hamis, tehát arra vigyázni kell. Ellés után a borjúra figyelni, ne tapossa szét, ne törje össze az anyja. A szürke marha november vége felé kezdi az ellést, tart áprilisig, de a legtöbb télen jön a világra. Annál egészségesebb a borjú, minél hidegebb van, mert tisztább a levegő, ha pedig melegebb van, bántja a légy. Télen, a fagyosabb időben, jobban is eszik, mert fázik egy kicsit.

A főzésre magától jön rá az ember

Pásztorokkal, gulyásokkal a hortobágyi állattartáshoz kapcsolódó ünnepek alkalmával – ki- és behajtás, pünkösd például – találkozhatunk leginkább. Akkor felveszik az ünneplő gúnyájukat és abban mutatják be a pásztorélet mindennapjainak leglátványosabb elemeit, néha versenyre is kelnek egymással. 

Meg ha a kutya hamarabb észreveszi a nyulat, akkor nincs nyúlpörkölt. Amit látunk a bemutatókon, az mind valóság. Ugyanúgy megfogjuk a marhát, a vízhúzás azonban már nem úgy megy, mint régen, hanem szivattyúval működik, az ostor és a bothasználat ugyanaz. A különbség csak annyi, hogy a mindennapokban hétköznapi ruhákban vagyunk és nem nagykalapos és bőnadrágos öltözetben – beszél a bemutatókról Kota István, majd hosszasan elgondolkodik, maga elé néz és csendesen megszólal: 

– Szép, szép a pásztorélet, és az is jó, hogy sokan kíváncsiak a munkánkra, csak az a baj, hogy pásztorembernek nem nagyon jönnek, nincs utánpótlás. Nekem két fiam van. Az egyik hatodikos-hetedikes volt, amikor nagy kalapba, mellénybe öltözött, az ostort a nyakába akasztotta, hogy ő gulyás lesz. Most kijárta az iskolát, és elment rendőrnek. Ő már biztosan nem lesz a pásztor – jegyzi meg.

Telefon a zsebben

Két nap vagyunk kint, nem úgy, mint apám idejében, hogy egy hétre mentek ki a jószágokkal. Nem szeretnek legeltetni, mert ott kell lenni. Persze, hogy ott kell lenni a jószággal: az a munka! Kérdezik az újak, mit tud nézni órákig, amíg a jószág legel. Hát a jószágot! Nézni, nincs-e baja, beteg-e a lába, férges-e. Hiába mondom nekik, hogy fizetnek érte, nem csinálsz semmit, ennél könnyebb pénzt hol keresel? Télen persze kicsit nehezebb, mert a bálával az etetéskor meg kell izzadni, meg mikor ellik az állat, kicsit veszélyesebbek. De van üszőgulyánk, az nem annyira veszélyes. Arra sem akarnak menni. A bivalyhoz meg végképp nem, félnek tőle. Pedig ki lehet jönni a jószágokkal – mondja több évtizednyi tapasztalat alapján.

– Az ember megismeri, melyik milyen, tudja, melyiknek mi a szándéka, gondolata, úgy közelíti meg őket. Ha hamis, azt kikerülöm, van olyan, amelyikhez 50 méterrel közelebb még nem voltam, mert ha olyanja van, felborítja az embert. Egyéniségek az állatok, van hamis, még hamisabb, a másik pedig inkább csak kíváncsi. De hát miért legyen minden úgy, mint régen volt? 

 A rengeteg tövis mindenfelé az esőhiány és a meleg miatt van – összegzi a változásokat a sokat tapasztalt gulyás, majd felemleget két esetet, amikor bizony neki is akadt gondja a támadó bikákkal. Az egyik helyen éppen bikacsere volt, az újat pedig kiverték maguk közül a régebben ott lévők, és futott feléje. Annyi szerencséje volt, hogy közte és a bika között volt egy zsombékos, amin nehezebben tudott átjönni a bika. Már csak 30 méter lehetett a bika és közte, amikor beért a menedéket jelentő kunyhóba, de közben a kutyák már rámentek a támadó állatra. A másik eset egy bikaárverésen történt. Az alkalomra „ünneplőbe” kellett öltöznie, és a bika nem ismerte fel a nagykalapos, kék gúnyás öltözetében, hiszen a hétköznapi gúnyájához szokott. Ott el is ütötte a hátsó fertályát.

Lezsírozott pásztorbot és filmszerepek

Falra aggatott ostorszíjak, karikás ostorok, szerszámok, valamint sarokba állított botok között beszélgetünk Kota Istvánnal. Elmondja, ostort és bicskatartót készít nagyobb mennyiségben, ezek ugyanis kelendőek. Gulyásbotot szokott még faragni. Az ostorfonást és a bicskatartó készítést édesapjától tanulta, a botfaragás fortélyaira magától érzett rá. Készített célszerszámokat a faragáshoz. Alapanyagok vannak helyben bőven. Kimegy az erdőbe, kőrisfáról vág ágat, kicsit megcsinosítgatja, megfüstöli, hogy fekete legyen, ahhoz, hogy puhuljon, bekeni zsírral, majd a szerszámokkal szépen kifaragja. Bármit készít, elkel minden.