Világot nem vált, de nevel - Interjú Tóth Endrével

Debrecen - Száz éve, november 17-én született Debrecenben Tóth Endre, a Csokonai-díjas, József Attila-díjas debreceni költő és író.

A három éve elhunyt költővel 1984-ben készített interjút Bakó Endre irodalomtörténész, a Hajdú-bihari Napló nyugalmazott főszerkesztője. Alább a Napló hasábjain megjelent cikk részletét olvashatják.

Tóth Endre: Bár az első versem 1932 decemberében jelent meg a „Debreczen” nevű napilapban, költői indulásomat 1934-től számítom, attól az időtől, amikor megismerkedtem Kardos Lászlóval és Juhász Gézával. (…) Az ő segítségükkel, bátorításukkal kapcsolódtam be a debreceni irodalmi, kulturális életbe.

(…) Egy másik nagy fordulópontja életemnek, amikor 1937. november 5-én, ­huszonhárom éves koromban szellemi szükségmunkás lettem, felvettek a levéltárba. Addig fizikai munkát végeztem. A levéltárban egy külön kis szellemi társaság alakult ki, ott dolgozott Mata János, Gáspár Gyula (egy székely származású novellista), bejárt hozzánk a fél város. Csobán Endre, a levéltár vezetője liberális-konzervatív szellemű férfi volt, teret engedett a fiataloknak is.

(…) Mivel a harmincas években a népi írókon nevelkedtem, 1945-ben beléptem a Nemzeti Parasztpártba, sőt 1945 őszétől 1946 őszéig a párt debreceni titkára voltam. Ugyanabban az időben törvényhatósági bizottsági tag, s a Nemzeti Bizottság tagja, s közreműködtem az egyik igazolóbizottságban Szomorú fordulópontja életemnek, hogy 1947-től 1954-ig nem írtam, nem publikáltam, a hallgató írók sorába tartoztam. Kizártak az Írószövetségből, abból a szervezetből, amelynek 1945-ben egyik alapító tagja voltam Gergely Sándor lakásán. Mivel rövidesen az Ady Társaságot is elsorvasztották, majd megszűntették, visszavonultan éltem. (..)

A hallgatás éveiben két ember törődött velem, unszolt, hívott: az egyik Kardos Pál, a másik Koczogh Ákos. (…)

Még egy nagy fordulatról szólnék: 1963. február elsején búcsút mondtam a hivatalnoki pályának, s az említett napon az Alföld olvasószerkesztője lettem. Tizenkét éven át töltöttem be a mindenes szerepét a lap körül.

Mindig Debrecenben élt?

Tóth Endre: Másfél év kivételével mindig. 1935-ben és 36-ban olyan nagy volt a munkanélküliség Debrecenben, hogy barátaim hívására Budapestre mentem, ott dolgoztam fizikai munkásként. Közben több lapban verseim jelentek meg. Debrecen sok mindent adott nekem, puritán kálvinizmusa, a Kollégium szelleme lehatott a perifériákig is. Hatott rám Debrecen irodalmi múltja, gazdag hagyományvilága. Debreceninek vallom magam, de nem vagyok elfogult lokálpatrióta, mint azok a korán eltávozottak, akik azóta nosztalgikusan istenítik a várost. Messziről könnyebb fenntartások nélkül szeretni Debrecent, mint benne élni. A város nekem megadta, amit adhatott.

Hogyan vélekedik a költészet szerepéről, társadalmi hatásáról, vagy ahogy egyik költeményében kérdezi: van-e még a dalnak hatalma?

Tóth Endre: A költészet világmegváltó hatalmában soha nem hittem, és ma sem hiszek. De nevelő erejéről, értelméről meg vagyok győződve. Vagyok annyira következetes, hogy ha nem így lenne, felhagynék az írással. Több jel arra mutat, hogy az utóbbi időben a költészet veszített hatásából, népszerűségéből, de mégis írni kell és lehetőleg olyan nyelven, olyan formában, olyan ­témákról, amelyek meg tudnak ragadni bizonyos személyeket. Személyeket mondtam és nem tömegeket. Mert a líra interperszonális műfaj és nem tömegcikk…

HBN