2024.05.17. 17:12
Vasúti sínkeresztet avattak a hortobágyi kényszermunkatábor áldozataira emlékezve – fotókkal
Az 1950 és 1953 közötti hortobágyi kényszermunkatábor sokak életét tette tönkre. Az áldozatokra emlékezve avattak fel egy kegyeleti vasúti sínkeresztet, melyen koszorúkat helyeztek el. Az eseményen megjelentek között túlélő és elhurcolt család leszármazottja is beszámolt a munkatábor borzalmairól.
Kegyeleti vasúti sínkeresztet adtak át a hortobágyi kényszermunkatábor áldozatainak emlékére
Forrás: illusztráció / Czinege Melinda
Kegyeleti vasúti sínkeresztet felavatása történt meg, melyen koszorúkat helyeztek el Hortobágy-Kónyán péntek délután, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége szervezésében. Az átadót megemlékezéssel egybekötve tartották meg, az 1950 és 1953 között a hortobágyi kényszermunkatábor kapcsán, az áldozatok, a Hortobágyra kitelepített magyar családok előtt tisztelegve.
Forrás: Czinege Melinda
Hortobágyi kényszermunkatábor: felidézte emlékeit a gyermekkorában raboskodó lelkész
Az eseményt Lánczy Lajos vármegyei elnök nyitotta meg, s köszöntőjében felidézte, hogy akiket a hatalom osztályidegennek és megbízhatatlannak nyilvánított, azokat marhavagonokban szállították el Hortobágy-Kónya állomásra. Onnan pedig gyalog kellett megtenni az utat 12 tábor felé. Akiket elhurcoltak, azok embertelen körülmények között raboskodtak: birkaólakban lettek elszállásolva, és míg a magukkal vitt, csekély élelem el nem fogyott, csak addig tudtak enni, utána éheztek… Éjjel-nappal dolgoztatták őket, nyári hőségben és téli fagyban is. Orvosi ellátást csak súlyos esetben vehettek igénybe, a beteg gyermekeket pedig hazaküldték a nagyszülőkhöz. Az őrzőik sem voltak kíméletesek hozzájuk (műveletlen ÁVÓ-s rendőrök voltak): ürgének nevezték őket.
1953-ban, Sztálin halála után számolták fel a hortobágyi zárt kényszermunkatáborokat a többi magyarországival együtt. Habár szabadok voltak a rabok, mégse térhettek vissza eredeti lakóhelyükre, mivel időközben mások költöztek oda, így új életet kellett kezdeniük – először rokonoknál, barátoknál éltek ideiglenesen, munkát pedig alig-alig kaptak. Lánczy Lajos hangsúlyozta, az utódoknak kötelességük emlékeztetni szerte az országban azért, hogy még egyszer hasonló ne történhessen meg.
Rácz László református lelkész arról számolt be, hogy saját bőrén tapasztalta meg a kényszermunkatábor borzalmait. Elmondta, hogy 520-an dolgoztak sorstársaival együtt, ekkor 14 éves volt. Hozzátette: már kevesen élnek közülük… Úgy gondolja, Isten adott erőt neki ahhoz, hogy kibírja a körülményeket, szülei és nagyszülei számára már sokkal nehezebb volt a küzdelem.
Hortobágy-Kónya sínkereszt avatás
Fotók: Czinege Melinda– Tudatosan emlékeznünk kell, nemcsak azért, mert az ember, különösen az egész közösséget érintő esetekben hajlamos hamar felejteni, hanem azzal a céllal is, hogy példaként állítsuk magunk elé azokat, akik bátran küzdöttek a maguk, gyermekeik és a nemzet szuverenitásáért – hangsúlyozta Papp László, Debrecen polgármestere. Hozzátette, bár a kommunista hatalom erőszakkal átmenetileg elhallgattatta az áldozatokat, sorsuk mégis erőt és reményt adhat ahhoz, hogy ne féljünk felvállalni a véleményünket, jövőképünket.
Rámutatott, hogy a kommunista rendszer csak a félelem állandó fenntartásának és a terrornak köszönhetően tudta gyakorolni hatalmát: 1950 és 1953 között családok ezrei éltek át ma már elképzelhetetlen borzalmakat. Az ÁVH-s katonai alakulatok élesre töltött géppisztolyokkal törtek a családokra, minden előzetes jel, valamint korra, nemre, egészségi állapotra és napszakra való tekintet nélkül.
Papp László polgármester felmenői is érintettek voltak a kényszermunkatábor okozta szenvedésekben
– A kommunizmus ideje alatt sokan váltak mártírokká, s bár négy évtizednek el kellett telnie, végül sikerült kivívni magunknak a szabadságot, hogy ne kelljen átélnünk azt, ami elődeinkkel megtörtént. Áldozatuk révén lehetünk szabadok. Ugyan ma is vannak, akik nyomást akarnak ránk helyezni, de bátran és büszkén állhatunk meg bárki előtt. Vigyázzunk erre a kincsre, és ne hagyjuk magunkat újra megfélemlíteni! – húzta alá Papp László.
Majd beszámolt róla, hogy családja is érintett volt a hortobágyi kitelepítésben. Egy éjszaka rátörtek dédnagyszüleire és lányaikra (Árkusra vitték őket), egyedül nagymamáját nem hurcolták el, aki akkor már férjnél volt.
Forrás: Czinege Melinda
– Dédnagyapám itt halt meg, és ami azóta is feldolgozhatatlan, hogy még az akkori tanácselnök sem engedte be a szülőfaluba a koporsóját. Először Egyeken, majd utána Debrecenben temettük el – idézte fel. Hozzátette, életre szóló emléket, keresztet jelent számára a történet, melyet tinédzserkorában szülei és nagyszülei elbeszélése nyomán ismert meg. Rávilágított, hogy mindez kialakította benne azokat a szilárd elvi és politikai alapokat, amiket gondolnia kell a kommunizmusról, a kommunistákról és arról a diktatúráról, amelyektől sokat szenvedett a magyar nép.
Papp László beszédét követően Jakab Ádám, Hortobágy polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, majd elszavalta Wass Albert Üzenet haza című versét.
Déri János, a hortobágyi Madárkórház és Madárpark igazgatója elmesélte, hogy abban az épületben, ahol régen emberek szenvedtek, most madarak szabadulnak. Emiatt úgy döntöttek, hogy szabadon engedik azt a parlagi sast, melyet nemrég gyógyítottak meg. Az állat elengedésében egy hatéves kisfiú, Noé segédkezett, aki tavaly novemberben kuvikot mentett, éppen akkor, amikor ez a sas két törött szárnnyal érkezett a kórházba. A kisfiú önként vállalkozott a segítségre, Déri János szerint szakállatorvosi feladatot látott el: ő volt az aneszteziológus.
