„Erre a városra vagyok hitelesítve”

Sokan évek óta temetik a rádiózást, de a közvélemény-kutatásokból egyértelműen látszik, hogy a hallgatók kitartóak kedvenc rádiós programjaik mellett. A különböző frekvenciákkal, műsorokkal összefonódtak hangok és nevek. Így van ez Debrecenben is: Fazekas László a város egy részének nagy dumás ébresztője. A népszerű műsorvezető februárban ünnepelte 50. születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

Hogyan kerültél kapcsolatba a rádiózással?

Az első komoly lépés ezen az úton apukám Tesla orsós magnója volt. Gyerekkoromban a játszótéri mókázás mellett a mindennapos zenehallgatás is helyet kapott. Imádtam és a mai napig imádom a zenét. A reggeli műsorom után hazamegyek, és vajon mit csinálok otthon…? Talált! Zenét hallgatok. Nyilván ez a zeneszeretet keltette fel az érdeklődésemet az ilyen jellegű műsorok iránt. B. Tóth Laci- és Komjáthy Gyuri „bácsi”-rajongó voltam. Elképzeltem, milyen jó lenne, ha egyszer én is olyan műsorokat készíthetnék, mint amilyeneket a szakma nagyjai. Középiskolai diákéveim alatt pedig már iskolarádiós lehettem.

Melyik középiskolába jártál? Hol kezdődött a rádiózás?

A Dienes László Egészségügyi Szakközépiskolába jártam. Szakápolói és szakasszisztensi végzettségem van. Érettségi után hét évig altattam is a klinikán aneszteziológusasszisztensként. Egy-két vicces barátom szerint még mindig ezt a foglalkozást űzöm a reggeli műsorban, de ezt meg sem hallom (nevet). A Dienesben először csak az egyik 20 perces szünetet kaptam meg, majd az összeset, hogy végre a rádiózásban is kipróbálhassam magamat. Én állítottam össze a műsormenetet: tematikus zenei műsorokat, slágerlistákat, sulis kívánságműsorokat készítettem.

A klinikai munka mellett hogy fért bele az életedbe a rádiós szárnypróbálgatás?

Miután kirepültem a középiskolából, szinte azonnal dolgozni kezdtem a sebészeti műtőben, és munka mellett tanultam tovább az aneszteziológus szakmát. Ekkor sajna már nem volt lehetőségem a másik szerelmemnek hódolni. Hiányzott is a rádiózás. A ’90-es évek első felében indult az akkori City Rádió, ami az egyik első debreceni kereskedelmi program volt. Egy olyan lelkes, de akkor még igencsak amatőrcsapattal hozott össze a sors, melynek tagjait részben már a középiskolás éveimből ismertem. A stábhoz való csatlakozás egyik „komoly” feltétele volt, hogy legyen saját zenei anyagod, amiből műsort készítesz majd. Én mint igazi zene „fanatik” a kis klinikai fizetésemnek a családi kasszából felszabadítható részét CD-re költöttem. Mivel volt egy táskányi lemezem, egyenes út vezetett a stúdióba. Eleinte nem egy adott zenei arculat mentén, tehát nem egy zenei szerkesztő által összeállított playlist alapján forgattuk a zenéket, hanem mindenki hozta a táskájában a saját kedvenceit. Már az első 3-4 számból lehetett tudni, hogy ki fog megszólalni. Ha Sting, Phil Collins vagy például Mike Oldfield volt a nyitány, egy idő után már biztosra vehették a hallgatók, hogy a mikrofonnál Fazekas László fog bejelentkezni.

Zenerajongóból lettél rádiós. Hogyan képezted magad?

Akkoriban még nem volt kommunikáció- és médiatudomány szak. Nem volt speciális rádiós, televíziós vagy újságíró képzés az egyetemen, főiskolán. A műsorvezetők egy része a diszkós világból érkezett, de konkrétan a rádiózáshoz senkinek nem volt köze. Nem volt olyan hely, ahol megtanulhattuk volna a szakma alapjait. Csak hallgattuk, hogy csinálják országosan a nagyok, és próbálta mindenki autodidakta módon kialakítani a saját stílusát. Technikailag ugyan adtunk egymásnak segítséget, de a műsorod szerkezete, a speakek felépítése, a megszólalások saját ötletekből alakultak.

Persze az elején kaptunk hideget-meleget is bőven. De a kezdeti nehézségek után, leküzdve a gyermekbetegségeket az igazán kitartóknak sikerült a mikrofon mögött maradni. A kollégák egy része azonban lemorzsolódott. Aki megfelelő szakmai alázattal, önszorgalomból tanulgatott, folyamatosan javította a hibáit, le tudta kristályosítani a stílusát, és úgymond felnőtt a rádiózáshoz, az túlélhette a szerkesztőségeket, menedzsmenteket.

„Ennek a sikernek az egyik legfontosabb alappillére a hitelesség. És ha mindezt még élvezed is, akkor egy igazán boldog ember lehetsz.”

Mikor jött a fordulópont, amikor abbahagytad az altatást, és már csak rádióztál?

Egészségügyi dolgozóként egy nyugdíjas állást választottam magamnak. Ott is képzeltem el az életemet. A párom volt a legfőbb mozgatója annak, hogy kezdjek el rádiózni. Az elején a klinikai főállásom mellett hobbiból bejártam esténként, később hétvégenként is a stúdióba. Hobbiból, tehát fizetést nem is nagyon kaptam. Reggel bevittem a gyereket a klinikai óvodába, majd bementem a műtőbe, lealtattam a napomat délután 4-ig. Utána irány haza. Otthon ledőltem egy órácskára, mert napközben nem ritkán mi is kaptunk az itt-ott elillanó altatógázból. Este 6-kor aztán indult a műsorom, ami általában éjfélig tartott. Másnap reggel pedig kezdődött minden elölről. Az első két évben – az ideiglenes sugárzások időszakában – ilyen kettős életet éltem. Amikor aztán a rádiónk megkapta az állandó frekvenciáját, a szerkesztőségnek olyan stábtagokra lett szüksége, akikre nemcsak esténként vagy hétvégén számíthattak, hanem akár hétköznap, napközben is. Miután a műsorvezetés mellett felkértek zenei szerkesztőnek is, akkor döntenem kellett. A ’90-es évek második felében kezdtem el a vállalkozói életemet, és szakítottam a tanult szakmámmal. De mivel imádtam az egészségügyet, úgy lettem pályaelhagyó, hogyha úgy hozza az élet, bármikor szívesen visszatérek. Bár 1997 óta nem dolgozom a klinikán, érdekes, de a mai napig álmodom a műtővel.

Hogyan alakult a City Rádió után a karriered?

Amíg volt City Rádió, addig ott dolgoztam. Ám a frekvenciaengedélyek lejártak, és egy új tulajdonos új névvel újrapozicionálta a rádiót. Én viszont egy lojális ember vagyok, tehát amíg van lehetőségem dolgozni valahol, és számítanak is a munkámra azon a helyen, eszem ágában sincs átmenni máshova. Úgyhogy maradtam a „régi” Fazekas Laci egy vadonatúj rádióban. De amikor a körülmények megváltoztak, csatlakoztam az időközben újra elindult City Rádió csapatához. Az újraélesztett egykori patinás rádiót a több tulajdonosváltás és ráncfelvarrás sem mentette meg a kimúlástól. Így 2007 április elsején (és ez nem áprilisi tréfa) szólaltam meg először a jelenlegi műsoromban.

S már több mint tíz éve tiéd is a „Reggel”!

Mindig azt mondták rólam, hogy egy tipikus „morning-format” műsorvezető vagyok. Ez így is van! Megszoktam már a koránkelést. Az agyam teljesítőképessége a reggeli órákban van a maximumon. Amikor más még éppen csak ébredezik és próbál magához térni, én már ezerrel pörgök. A visszajelzésekből tudom, hogy ebből a frissességből és lendületből bőven tudok átadni a velem ébredő debrecenieknek és környékbelieknek.

Idén már több mint 25 éve vagy a debreceni rádiózásban, végignézted annak születését. Megítélésed szerint, hogyan változott?

Abszolút pozitívan. Ahhoz, hogy olyan műsorok készüljenek, mint például a „Reggel” nem elég csak a rádiós stáb. Ugyanolyan szükség van az interaktív célközönségre is. Mire gondolok? Nemcsak mi tanultunk meg úgymond profin, a lehető legkevesebb hibával rádiózni, hanem a hallgatók is felnőttek a rádiózáshoz. Tudják, hogy a program nekik készül, értük szól. Részesei szeretnének lenni a műsornak, amelytől nemcsak információkat kapnak, hanem amelynek – kvázi szerkesztőtársként – információkat is adnak. Amikor a ’90-es évek első felében elindult a rádiózás, azt láttad, hogy az esti kívánságműsor idején a Vénkertben a telefonfülkénél kanyarog a sor. Nem volt mobiltelefon, de még vezetékes telefon is csak keveseknek. Ezért lementek az emberek a nyilvános fülkékhez, hogy zenét küldhessenek és üzenhessenek a műsorban. Ma már rengeteg technikai lehetőség van, hogy elérjenek bennünket.

Az is érdekes, hogy bár már régóta temetik a hagyományos rádiókat, a hallgatottsági mérések nem jeleznek visszaesést, és mi sem tapasztalunk semmi ilyet. Hiába van netes rádiózás, hiába van zenelejátszó az autókban, a rádiótól kap egy olyan pluszt a hallgató, amit például egy MP3-össze­állítástól nem. Megszoknak, megkedvelnek egy-egy embert, egy szimpatikus karaktert a rádióban. Szinte családtagként tekintenek rá. A kedvenc zöldséges nénim addig nem kapcsolja be a pénztárgépet és nem nyit ki, amíg nem kezdődik el a műsor. De van olyan ismerősöm, aki addig nem kapja meg a reggeli kávéját otthon, amíg Fazekas Laci nem szólal meg a rádióban. Na, többek között ezért a családias légkörért imádom Debrecent.

„Nem is szerettem volna soha elmenni innen, pedig annak idején többször hívtak budapesti rádiókhoz. Nem tehetek róla, de én erre a városra vagyok hitelesítve!”

A legtöbb rádiónál inkább férfi műsorvezetők vannak. Ennek van valami különösebb oka?

Több férfi van, az biztos. Ha viszont megnézed a hírszerkesztőket, ők többnyire lányok. Talán azért, mert valahogy a hírszerkesztés, a tények mellébeszélés nélküli közlése, a lányoknak megy jobban. Ha (nem túl) jópofán lazának kell lenni, arra meg ott vannak a srácok. Tíz férfi műsorvezetőre szerintem egy jó műsorvezető nő jut.

Így 25 évnyi rádiózás után most már én is tudom: nem elég a szakma alapjainak elsajátítása valamilyen képzésen. Pedig közben én is elvégeztem már felnőtt fejjel a kommunikáció–médiaszakot a főiskolán. Erre valóban születni kell! Anyukámék mindig mesélték, és én is emlékszem rá, hogy gyermekkoromban, amíg vártuk a buszt, életre szóló barátságokat kötöttem a megállóban, ismeretlen emberekkel. Mert engem érdekelnek az emberek. A mai napig szívesen megállok beszélgetni bárhol, bármikor.

Ott tartasz most a életedben, ahol szeretnél?

Úgy gondolom, hogy igen. Boldog ember vagyok, és nyilván ez részben annak a családi háttérnek köszönhető, amit a feleségemtől és a fiaimtól kapok. Másrészt pedig annak, hogy olyan munkát végezhetek, ami egyben szórakozás számomra. Úgy dolgozok, hogy másokat és magamat is szórakoztatom. Óriási feltöltést kapok a hallgatóktól. Ha azt mondták volna nekem anno két év után, hogy ennyi volt és vége a rádiózásnak a számodra, már akkor is elégedett lettem volna. De életem másik nagy szerelme már több mint 25 éve tart.

Most 50 vagyok. Felmerül a kérdés, meddig lehet ezt csinálni? Nos addig, amíg élvezed biztosan. Addig amíg örömödet leled benne, és amíg van közlendőd az emberek számára. Persze az sem hátrány, hogy ha utóbbiak ráadásul még érdeklik is őket.

Kiss Dóra

Névjegy

Fazekas László 1970. február 8-án született Debrecenben.

Iskolái:

Vénkerti Általános Iskola

Dienes László Egészségügyi Szakközépiskola

Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola

Munkahelyek:

1989-től DOTE I. Sebészeti Klinika és Szemészeti Klinika

1997-től egyéni vállalkozó: műsorvezető, konferanszié