Nemzeti és nemzetközi színházzá lesz a Csokonai az új igazgató törekvései szerint

A Csokonai Nemzeti Színház élén július elsejétől Mátyássy Szabolcs áll. Az új igazgató a fővárosban született, de leginkább vidéki társulatokban dolgozott, s vallja, ilyen közegben is érzi magát a legotthonosabban. Nyilvános a pályázata, önéletrajza bárki számára könnyen elérhető az interneten, ezért nem a végzettségei lesznek a sorvezetőink e beszélgetésben. Egy debreceni kávézóban találkoztunk tárgyalások sora után nemrégiben, hogy a zeneszerző, színész, művészetigazgatási menedzser és egyetemi adjunktus mellett megismerhessem a (hátizsákos) ázsiai utazót, a szabadságát megélő újságkihordót, az új kihívások vonzását megérző pályázót és az elérhető vezetőt.

A harmincas éveiben maga mögött hagyta a színházi deszkákat, és egy nagy utazásra szánta el magát. Mi indokolta a döntést és mit tanult azokban az években?

Valóban nagy döntés volt, hiszen akkoriban minden idegszálammal a színészetre, a színházra koncentráltam. Sok minden volt a hátam mögött, játszottam jó és kevésbé jó előadásokban. Úgy vélem, ha az ember valahol nem érzi jól magát, boldogtalan és minden nap mérgezi az idegrendszerét egy tevékenységgel, akkor komolyan érdemes elgondolkodnia azon, hogy azt csinálni kell-e vagy sem. Bennem megérett az elhatározás, hogy ebből kilépek. A magánéletem is ebbe az irányba tartott, és rendkívüli módon vonzott a skandináv közeg; a természetközeliségük, a nyugalmuk és természetesen az egzisztenciális kiszámíthatóság. Az akkori párommal Svédországba költöztem két évre. Nem tartottam az ismeretlentől, engem inkább pozitív izgatottsággal tölt el, ha helyt kell állni új szituációkban.

Semmiféle művészeti tevékenységet nem végeztem. Hordtam ki újságot, parkoltam le autókat. Nem esett nehezemre a kétkezi munka. Azt éreztem, szabad vagyok és nem egy színházi próbatábla osztja be az időmet, a rövid- és hosszútávú létezésem. Később Skóciába költöztem, ahol meseszép környezetben, egy kastélyszállóban dolgoztam pincérként. Majd jött egy váratlan lehetőség, és Kínában találtam magam, Pekingben, a Budapest Étteremben. Ázsiában minden más, mint amihez addig hozzászoktam, igazából csodálatos volt. Itt is sokat tanultam. Mindenki elfogadja a sorsát, nem elégedetlenek az emberek, pedig egyszerre van jelen a mérhetetlenül nagy szegénység és a mérhetetlenül nagy gazdagság. Úgy terveztem, hogy másfél évet szánok egy ázsiai körútra, s hátizsákos turistaként végigjárom Indokínát és Indonézia egyedi szigeteit.

Mi okozta az újabb hajtűkanyart?

Több oka is volt. Az egyik húzóerő, hogy akkor indult a Zeneakadémián az alkalmazott zeneszerző szak. A zene végig az életem része volt, zongoraművésznek készültem, és – bár ez megszakadt azzal, hogy gyerekszínészként több filmben játszhattam, majd behúzott a színház világa – éreztem, hogy a zenével még lesz dolgom, ezenkívül tanulni is vágytam. Fontos volt az is, hogy hiányzott a magyar nyelv, hiszen az anyanyelvünkön tudunk leginkább alkotni, az anyanyelvünkön értjük leginkább a humort és a finom különbségeket a szavak között. Magyarországra költöztem, elvégeztem alapszakon az alkalmazott zeneszerzést, majd mesterszakon klasszikus zeneszerzőként diplomáztam. Csodálatos mestereim voltak, köztük Tallér Zsófia. Sajnos őt tavalyelőtt elvesztettük, 51 éves volt, minden szempontból óriási űrt hagyott maga után. Annak idején a Zeneakadémián, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is tanított. Utóbbiba ő hívott, a katedrát Petrovics Emiltől kapta, és nekem adta át. Azóta, tehát már 14 éve tanítok a Színművészetin, s rendkívül megtisztelő, hogy idén szeptembertől én indíthatom a zenés-színész osztályt. A hét elejére tudom rakni az összes órámat, ami egy működő modell, más osztályfőnök-színházigazgató kolléga esetében is számos példa volt és van erre. Természetesen Debrecenbe költözöm, hiszen egy vezetőnek ott a helye, ahol a társulata van.

Épp a nagy utazás előtti terhelt időszakról, a szegedi visszatérés egy évéről szólva nyilatkozott így: „Feltétel nélkül, boldogan dolgozom bármin, amiben hiszek, de ha hamis kompromisszumokat kell kötni, boldogtalanul… játszani…, akkor azt szerintem nem kell csinálni.” Miben hitt, amikor benyújtotta a pályázatát a Csokonai Színház vezetésére?

Abban hittem, sőt, biztosan tudtam, hogy ezt kell csinálnom. Viszonylag gyorsan döntök, ha már valamit részletesen megvizsgáltam. Ugyanebben az időszakban Szegeden szintén igazgatóváltás volt. Mivel évekig játszottam ott, sokan megkerestek és biztattak, hogy induljak. A szegedi helyzet számomra összehasonlíthatatlan a debrecenivel. Sosem volt kérdés, hogy ide pályázom, mert sokkal jobban érdekel egy olyan munka, amin még korábban nem dolgoztam. Vonzott az új, a felújított és a szabadtéri játszóhely kihívása, valamint lehetősége. Másrészt teljes mértékben megbízom Szabó K. István képességeiben és rendezői világlátásában. Ő pedig ezer szállal kötődik Debrecenhez.

A szegedi években háromtagozatos színházban „nevelkedett”. Mi a víziója a debreceni teátrum kapcsán?

A debreceni teátrum szintén egy nemzeti színház, amit a jövőben szeretnénk nevében is jobban hangsúlyozni. A besorolás miatt adja magát, hogy három tagozatban kell gondolkodni. A próza mellett sokkal hangsúlyosabban van szükség az operára, és meg fogunk teremteni egy tánctagozatot – mindezt lépcsőzetesen. Az ország második legnagyobb lélekszámú városának színházában, mint szellemi, kulturális központban elengedhetetlen a három tagozat. Hogy milyen tempóban, milyen feltételek mellett tudjuk mindezt kialakítani, az összetettebb és sok egyeztetést igénylő kérdés. Most ismerkedem a gazdasági helyzettel, sokféle tárgyaláson veszek részt.

A kezdetek legnagyobb kihívása a humán és anyagi erőforrások körül forog majd. Van bármilyen rálátása e tekintetben a jövőre?

Az előző vezetésnek is megvoltak a komoly kihívásai, megküzdöttek a pandémia, a felújítás és a rezsiválság következményeivel. A mi kihívásaink más jellegűek. Tárgyalások kellős közepén vagyunk. Egyelőre annyit érzékelek, hogy mind a színház jelenlegi vezetőitől, mind az önkormányzat részéről konstruktívak és együttműködőek az egyeztetések. Nyilván látnom kell a pontos számokat és a 2024-es költségvetést. 

Hová jut el ideális esetben a Csokonai Színház három-négy év múlva elképzelése szerint?

A felújított történelmi épület megnyitásával lehetőség adódik, hogy a Csokonai Nemzeti Színház hazai és nemzetközi viszonylatban felkerüljön arra a kulturális térképre, amire a múltja predesztinálja. Sokkal jobban szeretnénk nyitni nemzetközi fesztiválok felé. Hazánkban erre alig van példa. Időnként egy-egy város színháza eljut magyar nyelvű előadással a határon túlra, de ez nagyon ritka. A pályázatban is szerepel a K-Európai Biennálé nevű program, ami a több mint tíz országot tömörítő kelet-európai régió színházainak kapcsolódásából jöhet majd létre. Elkezdtük az előkészítést, és nagyjából két év alatt szeretnénk eljutni ennek megvalósításáig. Emellett erősítenénk jelenlétünket a meglévő hazai szemléken és folytatni a lokális fesztiválokat.

Amikor először találkozik a teljes társulattal, mit mond majd nekik?

Sok embert ismerek a társulatból, némelyikükkel beszéltem már személyesen és volt, aki telefonon érdeklődött. Ez egy érzékeny időszak. Gemza Péternek és nekem is az a szándékunk, hogy a váltási folyamat gördülékeny legyen, a társulatot semmilyen hátrányos hatás ne érje. Mindezzel együtt remélem, mihamarabb sikerül megszervezni egy nyitó társulati ülést! Pályázatom nyilvános, bízom benne, hogy sokan elolvassák, és érdemben tudok, tudunk válaszolni a felmerülő kérdésekre. Én ügyvezető igazgatónak jelentkezem, erről tudok nyilatkozni, István pedig azokról a szakmai dolgokról beszél majd, amiket reálisan meg tudunk valósítani. Számomra is nagyon inspiráló az évadterve és azok az alkotók, akiket szeretnénk megnyerni a Csokonai Színháznak.

Dolgozott olyan vezetővel, akivel nem egy irányba tartottak, akivel a közös munka nem építette önt. Mit tesz annak érdekében, hogy a debreceni alkotókkal ne történhessen ez meg? Mik az alaptételek igazgatóként, egy társulat vezetőjeként?

Bár én vállalok minden felelősséget, én írok alá szerződéseket, ugyanakkor szeretném, ha mindenki tudatosítaná, hogy az igazgató a társulat egy láncszeme. A csapatnak ugyanolyan tagja bármelyik alkalmazott a művésztől kezdve, az igazgatón át a műszaki dolgozóig. Ugyanúgy kell tudnunk kommunikálni. Én biztosan nem leszek távolságtartó. Őszinteség, elérhetőség. Ez a két alapvetés. Ezek nélkül nem csak együtt dolgozni, hanem nagyjából élni sem lehet.

Megyesi-Horváth Borbála