A táncban és a rúdsportban tudott kiteljesedni a debreceni rádiós

Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát nézzük meg, ezúttal a selymes hangú rádióst, Morvai-Szűcs Enikőt faggattuk. A Best FM műsorvezetője elárulta, igazi focicsaládba született, ennek következményeként a tarpai házukban állandó beszédtémát szolgáltatott a labdarúgás, sőt édesanyjával együtt ők is rúgták a labdát. A Debreceni Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett újságíró mesélt arról, hogy hiába volt jó súlylökésből és tornából, már elsősként elkötelezte magát a tánc mellett. A kilencévnyi társastánc nagy hatással volt a személyiségére is, de miután befejezte, új „szerelemre” talált, ami a rúdsport lett. A rádióhallgatók egyik kedvencétől megtudtuk, „díszmagyarban” szurkolt Szoboszlaiéknak, szerette a Forma–1-et (vagy Kimi Räikkönent?), és a férjét nem az alapján választotta, hogy nem jár focimeccsre. Utólag kiderült, az interjú nagy lökést adott Enikőnek ahhoz, hogy újra élete szerves részévé váljon a rendszeres mozgás.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében található Tarpán nőttél fel. Milyen sportolási lehetőségei voltak a gyereknek ebben a nagyközségben?

Most már sokkal több, mint anno, hiszen azóta felépült a labdarúgó akadémia, ami remek lehetőséget jelent a srácoknak. Amikor én gyerek voltam, inkább a környező városokban lehetett sportolni, például kézilabdázni. Bár edzésekre nem jártam, mégis kötelező elfoglaltságot jelentett számomra, hogy beálljak a focikapuba. Ugyanis focistacsaládban nőttem fel: édesapám 1982-től 1990-ig játszott a megyei bajnokság első és második osztályában, majd 2001-től 2007-ig edzőként irányította a tarpai csapatot. A testvérem, Krisztián is „beállt a sorba”, ő kapus lett, s egészen az NB III.-ig jutott. Így nem meglepő, hogy nálunk a vasárnapi ebéd közben is a fociról volt szó, sőt, amikor apa a tesóm edzője lett, akkor a hétvégi meccsen történtek még szerdán is beszédtémát szolgáltattak. Anno családi meccseket játszottunk, ekkor édesanyámmal együtt mi is beszálltunk rúgni a labdát. Egyszóval, gyerekkoromban nem Barbie babával játszottam, hanem be kellett állnom a kapuba. Visszagondolva érdekes, hogy a bátyám kapus volt, de otthon nekem jutott ez a feladat. Amikor az időjárás engedte, akkor a házunk mellett, az udvaron fociztunk, rossz idő esetén a konyhában rendeztük meg a házi bajnokságot, egy kisebb labdával. Mindez addig ment, amíg nagyobb nem lettem, akkor kiálltam magamért, s nemet mondtam a focizásra. Nem mellesleg anyukám három évig kézilabdázott, amikor középiskolás volt, a fehérgyarmatiak kapuját védte.

A testnevelésórák mennyire álltak közel a szívedhez?

Őszintén bevallom, nem én voltam a középpontban a tesiórákon, ha lehetett, akkor lógtam, „véletlenül” otthon hagytam a felszerelést, vagy próbáltam felmentést kérni. De ha oda kellett tennem magam, akkor kifejezetten jó teljesítményre voltam képes például súlylökésben, gerendán, a 155 centis magasságom ellenére szekrényugrásban, vagy éppen a Cooper-tesztek alkalmából.

Ha jól ment, akkor miért nem „ragadtál meg” az atlétikánál, vagy a tornánál?

Elsősként úgy döntöttem, hogy táncra fogok járni. Akkor, azaz 2000-ben alakult Tarpán egy tánccsoport, amely a művelődési házban működött. Apró szépséghibát jelentett, hogy túl kicsi voltam ahhoz, hogy a nagyobbakkal táncoljak, de végül mégis csatlakozhattam az idősebb lányokhoz. Tarpa nem egy nagy település, ennek ellenére 15-20 lány járt a próbákra. Mivel nem volt fiú a csapatban, így lányformációban indultunk a versenyeken, mi voltunk a Golden Girls, s a nevünkhöz méltón, arany-fekete ruhában táncoltunk. Aztán a folytatásban a versenyekre, illetve az év végi vizsgagyakorlatokra a környékbeli falvakból már fiúk is csatlakoztak hozzánk, s rögtön szerelmes is lettem a táncpartnerembe. Végül 9 évig jártam társastáncra.

Melyik társastáncfajta volt a kedvenced?

A jive és a csacsacsa. Én alapjából egy mosolygós, cserfes lány vagyok, s mindezt meg tudtam mutatni a jive-ban, ami egy nagyon pörgős tánc, s itt felszínre került, milyen erős, karakán is tudok lenni. A csacsa pedig egy kicsit standard és latinos is egyben, amiben a kecsességem, a nőiességem kerülhetett előtérbe.

Ha érkezne egy felkérés, hogy legyél résztvevője a televízióban óriási népszerűségnek örvendő Dancing With The Stars-nak, bevállalnád?

Minden további nélkül! Bevallom, hiányzik az életemből a tánc, s emiatt nagy űr maradt bennem. Örökké az életem része lesz a tánc, s ha érkezne egy ilyen felkérés, újra tánccipőt húznék.

Sokakat megosztó kérdés, hogy a tánc mennyire tartozik a sport nagy családjához? Te melyik oldal véleményét osztod?

Szerintem maximális mértékben sportnak tekinthető, hiszen a próbákon komoly fizikai munka áll a koreográfiák mögött, rengeteg gyakorlás hétközben, majd versenyek, fellépések hétvégente. Tudom, a tánc művészibb, színesebb, mint a legtöbb sportág, de ugyanolyan erőfeszítésre sarkall. Amikor egy táncos a partnerével kiáll a parkettre, ott nemcsak a szép ruhák jelennek meg, hanem a gyönyörű mozdulatok, melyek mögött rengeteg gyakorlás áll.

A gimnáziumi éveidet Fehérgyarmaton töltötted. Ott sem csatlakoztál valamelyik csapatsporthoz?

Nem, viszont utólag a kézilabda érdekelt volna. 18-20 évesen éreztem azt, hogy sajnálom, amiért kimaradt az életemből egy olyan sport, ahol csapatban játszhattam volna. De igazából a táncban megtaláltam a csapatszellemet, s annyira lekötötte az energiáimat, hogy már másra nem volt sem időm, sem lehetőségem.

Mikor ejtett rabul a rúdsport?

Amikor Debrecenbe költöztem az egyetem miatt, akkor tervben volt, hogy keresek egy tánciskolát, de végül másként alakult az életem. Az egyetemi évek alatt eltávolodtam a rendszeres mozgástól, a tanulás és a bulik vették át a főszerepet. Jártam csoportos órákra, például zumbára és spinningre, illetve az utolsó évben edzőterembe, de ennek ellenére feljött rám 15 kilogramm plusz. Az egyetem elvégzése után, amikor elkezdtem rádiózni, s kiléptem a „felnőtt életbe”, akkor „tértem észhez”, hogy dolgoznom kell a testemen, mert már nem olyan könnyen tudom leadni a felesleges kilókat, mint korábban. Már régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy kipróbálom a rúdsportot, s szerencsére az egyik barátnőm szintén ezen törte a fejét. Belevágtunk, s az első óra után az egész testünk kék, zöld, lila foltokban pompázott. Sokan nem is gondolják, hogy ez egy nagyon sérülésveszélyes sport, amíg a bőröd nem szokja meg a terhelést, olyan, mintha minden egyes foglalkozáson agyonvertek volna. De ez sem tántorított el, azt éreztem, hogy ezt csinálnom kell, és ott ragadtam! Annyira ráfüggtem a dologra, hogy nem egyszer heti öt alkalommal jártam edzésre, ugyanis az elemek kivitelezéséhez nem elég a technikát elsajátítani, megfelelő erőnlét is kell hozzá.

A rúdsporttal kapcsolatban is kialakult egyfajta sztereotípia, azaz akadnak, akik egy kalap alá veszik az erotikus rúdtánccal.

Tudom, ezzel kapcsolatban sokak fejében az él, hogy nők levetkőzve, csöppnyi melltartóban és mini bugyiban vonaglanak a rúd mellett. De ezt el kell felejteni! A rúdsportban a tízperces bemelegítést követően az elemek bemutatása során lényegében a test összes izomcsoportja meg van dolgoztatva. Amikor először láttam azt, hogy egy lány fejjel lefelé, alig kapaszkodva lóg a rúdon, el sem tudtam képzelni, hogyan csinálja. Most már tudom, hogy mindehhez kemény fizikai munkára és rengeteg gyakorlásra van szükség. Amúgy, akit érdekel, annak érdemes megnéznie azt a filmet, amiben azt követik nyomon, hogy Jennifer Lopez hogyan készült fel A Wall Street pillangói című mozira. Sokan meg fognak lepődni! Elárulom, két év alatt olyan delta hátam lett, ha előkerülnek ezek a képek, sírok, hogy hova tűntek azok az izmok? A rúdsport teljesen magával ragadott, nem azt mondom, hogy nagyobb szerelem, mint a társastánc, de egy szinten vannak. Elárulom, korábban az otthonomban is volt egy rúd felszerelve.

Versenyeken is kipróbáltad magad?

Ahhoz kevés volt az a két év, amíg űztem ezt a sportot. Ráadásul volt két nagy problémám: a versenyeken kötelező elem a forgórúd, amit én annyira nem bírtam, rosszul lettem tőle. A másik dolog pedig a magasság; vannak olyan elemek, amelyekhez muszáj nagyon magasra felmászni, amit szintén nem bírtam. Ezektől függetlenül úgy gondolom, ahhoz, hogy versenyezzek, még több energiát és pénzt kellett volna beleölnöm ebbe a dologba. Azért nem mondom, hogy soha nem fogok versenyezni, mert bármi megtörténhet a jövőben, még most leszek 30 éves, nem maradtam le semmiről.

A mai napig hódolsz a szenvedélyednek?

Sajnos nem. Két évig rendszeresen jártam edzésekre, majd jött a covid. Aztán visszamentem a terembe, s nem tetszett, amit a tükörben láttam, ugyanis újra felszaladt rám pár kiló, s nem úgy ment a dolog, ahogy vártam.

Örülök, hogy segíthettem, ha csak ennyi pozitívuma lesz ennek a beszélgetésnek, már akkor is megérte! Azt már tudjuk, milyen sportágakat próbáltál ki, de melyek azok a sportesemények, amelyeket szívesen nézel a televízióban?

Nagyon kevés közvetítést nézek, ezek közül kiemelkednek a futball Európa-bajnokságok. 2016-ban a barátnőmmel együtt szurkoltunk a tévé előtt, beöltöztünk, kifestettük magunkat, zászlóval a kézben drukkoltunk a magyar válogatottnak. Természetesen idén is nagyon szorítottam a mieinknek, s rendkívül boldog voltam, hogy kijutottunk Németországba. Az pedig külön boldogság számomra, hogy Szoboszlai Dominik személyében végre egy jó csapatkapitányunk van, minden szempontból! Nagyon várom az idei Eb-t, bízom a fiúkban! Szoboszlairól jut eszembe: régen néztem a Forma–1-es közvetítéseket, de már nem tudom, hogy Kimi Räikkönen vagy a verseny miatt ültem a tévé előtt. A műkorcsolya még, ami leköt, szeretem nézni a versenyzők kecses mozdulatait, s ámulok-bámulok az ügyességükön.

Ezek után félve kérdezem, szoktál meccsre járni?

Ha apukám felhív telefonon, akkor a második kérdése az: „mi újság a Loki körül? Lesz új igazolás?”. Szerinted van választásom? Természetesen, ha a szüleim Debrecenbe jönnek, és apának van kedve, akkor kimegyünk a Nagyerdei Stadionba megnézni a DVSC-t. De magamtól nem járok ki, és a párom sem focirajongó, annak ellenére, hogy nem ez alapján választottam.

Még gyermekvállalás előtt álltok, így kicsit korainak tűnhet a kérdés: mennyire tartod majd fontosnak, hogy a gyermeked sportoljon?

Maximálisan! Biztosan tudom, hogy nem fogok erőszakosan rákényszeríteni semmit, de remélem, hogy korán körvonalazódik annyira a személyisége, hogy akár annyira fiatalon, mint egykoron én, már elsős iskolásként tudni fogja, mit szeretne csinálni. De ha nem lesz konkrét elképzelése, a férjemmel azon leszünk, hogy minél több dolgot kipróbáljon, s rátaláljon arra, amiben örömét leli. De az sem jelentene problémát, ha nem kézilabdázó, focista vagy rúdsportos lenne, hanem a művészetekben találná meg az útját, viszont amellett a mozgás legyen benne az életében.

A kollégádat, Fazekas Lacit kértem, hogy jellemezzen, röviden annyit mondott, szorgalom és alázat. A beszélgetésünkből azt tűnt ki, hogy a sportban is főként ez a két dolog vitt előre.

Gyerekként a tánc volt az, ami megmutatta és megtanította a számomra, hogy szorgalmasnak, illetve kitartónak kell lenni, mert a célokat csak így lehet elérni. Az elért sikerek azt mutatták, hogy a befektetett energia és munka megtérül. Utána ugyanezt tapasztaltam az élet szinte minden területén, éppen ezért kamatoztatni tudtam ezen tulajdonságaimat. A mai napig úgy élek, ha valami nem megy, akkor mindig addig tolom, addig csinálom, amíg nem működik tökéletesen a dolog. Fazekas Laci a rádiózásban végigkísérte a pályámat, látta, hogyan épült fel a karrierem, tisztában van vele, hogy honnan hova jutottam el, ezért mondta, hogy szorgalmas és alázatos vagyok. Tudom, hogy a táncban és a rúdsportban is ugyanilyen habitussal éltem, azaz valóban ilyen vagyok!