Poszttraumás stressz – élethosszig kísérhet a bátor emberek betegsége

Debrecen - A poszttraumás stressz szindróma a szakterülete, különleges kapcsolat fűzi a veteránokhoz, számtalan katonát kezelt, de a saját apját nem sikerült meggyógyítania. Dr. Thomas Horvath Amerikában élő pszichiáterrel a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Pszichiátriai tanszékén beszélgettünk az ’56-os forradalomról, a szakmai kihívásokról és az Amerikába vezető útról.

Amikor megérkezett Houstonba, az asszisztense így köszöntötte: „Welcome to Texas. Itt egy nyakkendő és vegyél magadnak egy csizmát.” Ezt azért idézte fel, hogy megmagyarázza a találkozásunkkor a nyakában lévő, szélkerékkel és bikakoponyával díszített darabot.

A professzor egész életében orvos akart lenni, mint az édesapja, aki a második világháborúban a Donnál szolgált katonaorvosként és később amerikai fogságba került, majd Németországba, végül Ausztráliába vándorolt. Akkor elvesztették egymást. Itthon a családjával együtt azt mondta, az apja meghalt a háborúban, különben osztály­idegennek tartották volna. Ő maga tizenhat és fél évesen hagyta el az országot, az ötvenhatos forradalom után, akkoriban a győri gimnázium orosz tagozatán tanult.

A forradalom kitörésekor ők, diákok is tüntettek. A szabadságharc leverését követően viszont bizonytalanságban élt, letartóztatják-e, vagy sem. Nem akart elmenni, de a nagy kérdés már az volt, lehet-e belőle orvos úgy, hogy a forradalmi megmozdulások során nem rejtette véka alá a meggyőződését.

1957 márciusában disszidált, a Vöröskereszt révén, levélben tudta felvenni a kapcsolatot az apjával és az utolsó olyan amerikai utasszállító hajóval utazott Ausztráliába, amely magyar forradalmárokat szállított.

A világ két, egymástól távoli pontján éltek, hosszú ideig nem tudtak a másikról semmit. Hogyan emlékszik vissza a találkozásra az édesapjával?

Thomas Horvath: Apám Melbourne-ből intézte el, hogy felvegyenek a hajóra. Sydneyben kötöttünk ki, onnan vonattal utaztam tovább. Amikor megérkeztünk, reméltem, apám ott vár valahol az állomáson. Alig ismertem meg, egy 15 évvel korábbi fényképem volt róla, sokat őszült. Konzervatív és szigorú ember volt, sokat vívtunk egymással. Magyarul veszekedtünk, de angolul barátságosan elbeszélgettünk. Édesapám katonaorvosként rengeteg sebesültjét elvesztette a fronton, ahogy visszanézek, látom, hogy poszttraumás stressz szindrómában (psdt) szenvedett. Egyébként hiába volt doktori képesítése, éveken át ápolóként dolgozott.

Ausztráliában doktorált, mégis az USA-ban dolgozik. Milyen út vezetett oda?

Thomas Horvath: Ausztráliában lettem orvos, belgyógyász és neurológus. 1973-ban kutatási ösztöndíjat nyertem Londonba, de végül egy amerikai professzor, dr. Hamburg meghívására a kaliforniai Stanford Egyetemre mentem. Ekkor már megnősültem, a feleségemmel, Östör Csillával és a két gyerekünkkel együtt vágtunk neki a két évre tervezett útnak. Ausztráliában nem tudtam arról, hogy az USA-nak van egy 142 kórházból álló, teljes veterán hálózata, ahol 9 és fél millió embert kezelnek, de könnyen megtaláltam a hangot az amerikai katonákkal, sokat tudtak a magyar forradalomról. Apám nem akarta, hogy pszichiáter legyek, egy évvel később mondtam el neki, hogy nem csak kutatómunkát végzek. Amikor megtudta, üvöltött.

Miért nem akarta, hogy pszichiáter legyen?

Thomas Horvath: Hadiárva volt, az apja orosz fogságban halt meg. Elvégezte a Pázmány Péter Tudományegyetemet, de akkoriban a fiatal orvosoknak nem fizettek. Ha valaki szakorvos szeretett volna lenni, annak a nagy professzorokhoz kellett járnia és ez idő alatt a család támogatta. Neki erre nem volt lehetősége, ezért a Lipótmezőn vállalt munkát, ahol szállást és ételt kapott. Két évig lakott a „sárga házban”. Medúna László volt a főnöke, ő az a pszichiáter, aki feltalálta a sokkterápiát, Gonda Viktor pedig aki behozta a villanyos kezelést. A kórház elfogadta Medúnát, addig, amíg el nem kezdték meghívni külföldre előadásokra. Apám gondolkodott az elmebetegek gyógyításán, fontolgatta, hogy pszichiátriával foglalkozzék, de amikor látta, hogy irigységből és zsidó származása miatt a többi orvos eltaszítja Medúnát, megdühödött. Amikor Medúna bejelentette, hogy Amerikába megy, apám sem maradt Lipótmezőn. Nem volt pénze, ezért hivatásos tisztnek állt és a 2. magyar hadsereggel kikerült a Donhoz.

Az édesapja katonaorvosként dolgozott és ön is katonákkal foglalkozik. Miért fordult a pszichiátria felé?

Thomas Horvath: Érdekelt a neurológia, medikusként három hónapot dolgoztam ápolóként egy elmegyógyintézetben. Láttam, hogy ugyanúgy rosszul kezelik a pácienseket, mint amikor apám foglalkozott ezzel a területtel. Akkor úgy gondoltam, soha nem leszek pszichiáter, viszont a katonás életformát, amiről a nagyapám mesélt, és annak a megértését, hogy csak akkor lesz béke, ha valaki hajlandó kiállni az elvekért, mind megtaláltam az amerikai katonák között.

A pdst-vel számolnia kell annak, aki életveszélyes hivatást űz, vagy más módon szembesül a halál fenyegetettségével. Fotó: AFP/ Johannes Eisele

A Stanfordnál maradásra kértek, én pedig „beleszerettem” a Vietnamban szolgált veteránokba. Akkor még nem ismertük fel a ptsd-t, nem is szerepelt a diagnózisban, mindenkit skizofrénnak tartottak. Nem értettük meg az apákat, csak azt, hogy indulatosak és nem akarnak beszélni az átéltekről. Ma már azt is tudjuk, hogy a rendőröknél, tűzoltóknál vagy mentősöknél, akik sok időt töltenek súlyos betegekkel, sokkal gyakoribb a betegség, mint gondolnánk.

A ’70-es években kezdett veteránokkal dolgozni pszichiáterként. Hogyan próbálták gyógyítani a ptsd-t, amikor még nem is ismerték föl a betegséget?

Thomas Horvath: Az első lépés a helyes diagnózis felállítása, a betegek már akkor jobban lettek, amikor megszüntettük a „mérges” orvosságokat. A magas fokú antipszichotikum javítja a skizofrént, de a ptsd-s beteget nem ezzel kell kezelni. Kísérletből én is szedtem és nagyon rosszul éreztem magam tőle.

Mivel küzdöttek azok a katonák, akikkel kapcsolatba került?

Thomas Horvath: A ptsd-ben szenvedő veteránokat sokszor keríti hatalmába az az érzés, hogy a csatatéren vannak. A meleg, kicsit párás idő előhozza a vietnami emlékeket, vagy akár egy hang! Lidércálmaik vannak, hetente többször is, vagy akár minden éjjel. Visszaálmodják a traumát, hogy üldözik őket, vagy megölnek valakit. A Vietnamban szolgált katonák mintegy 30 százalékának van ptsd-je.

Mitől függ az, hogy kinek lesz és kinek nem, miközben hasonló konfliktushelyzeteken mennek át?

Thomas Horvath: Az átélt borzalmaktól. Azok, akik a legnehezebb csatákban vettek részt, azok között 60 százalék, hogy kialakul a betegség. Nagy kérdés, amire egyelőre nem tudjuk a választ, hogy a 40 százalék miért nem kapja meg. A ptsd a bátor ember betegsége, aki gyenge, az nem kerül olyan helyzetbe, ami kiválthatja. Ugyanígy van ez a mentőorvosoknál, a rendőröknél, a tűzoltóknál is. Az orvosként dolgozó vejem az első éjszakai szolgálatból azzal jött haza, hogy milyen nagyszerű estéje volt, hét tüdőlövést kezelt. Az év végén, egy reggel, amikor megjött, csak leült az ágy mellé és remegett.

A ptsd-t nem csak katonák kapják meg, de ezt Magyarországon nem igazán ismerik el. Helyette depresszióról, szorongásról állítanak fel diagnózist.”

Milyen útjai vannak a gyógyulásnak?

Thomas Horvath: A gyógyszeres kezelés mellett a pszichoterápia, a pácienssel beszélni kell a traumáról. A múltat nem lehet megváltoztatni, de azt igen, hogy hogyan kezeljük. Mindehhez türelem és idő szükséges. A katonának például az kell, hogy közvetlen legyek és ne úgy üljek, mint az öreg, szakállas Freud. Ez megöli a veteránt, erre egy nagy magyar pszichiáter, Ferenczi Sándor jött rá. Ő volt Freud legjobb barátja. Amikor kitört az első világháború, felvette a zubbonyt és orvosként szolgált a pápai huszároknál. Nem úgy festett, mint egy huszár, de nagyon jól lovagolt. Két év alatt annyi megfigyelést tett, hogy kinevezték a Mária Valéria Kórház vezetőjének. Freudnak három fia volt a fronton, mégis azt tartotta magáról, hogy nem tud kezelni háborús neurózist. Ferenczihez küldte a háborúban résztvevő pácienseket, mert ő megértette őket.

A neves szakember 1957-ben hagyta el az országot. Fotó: Molnár Péter

A korábban említett Gonda Viktor egy fiatalabb, ambiciózusabb neurológusnak számított, elektrosokkal kezelte a pácienseket, de ez nem tetszett Ferenczinek. Gonda Viktor mégis ismertebbé vált háború alatt, sokkal több embert gyógyított meg. De mi lett az emberekkel a kezelés után? Gyakran öngyilkosságot követtek el vagy amikor visszakerültek a frontra felálltak, hogy lőjék le őket. Ferenczi úgy fogalmazott Gondáról, hogy félig bolond, de egészen sarlatán. Később bizonyosságot nyert, hogy a híres Gonda-féle kezelés bajt okoz. Ez vezetett oda, hogy ne forszírozzuk az embereket, hanem beszéljünk velük.

Egy gyerekben válthat ki ptsd-t ha elveszíti a szüleit, vagy éppen fordítva?

Thomas Horvath: Felidézek egy közelmúltban történt esetet: egy édesanya a férje temetésére ment a fiával, amikor hazaértek a fiú összeesett és az anyja előtt meghalt szívinfarktusban. Ez trauma. Az, hogy a papa meghalt szomorú és depressziót okozhat. Ha a főnököd rosszul néz rád, ha elveszted az állásodat, az stressz.

Ha hirtelen, előtted történik meg valami olyasmi, aminek nem szabadna lennie, az mindenképpen trauma.”

Korábban azt mondta, az édesapja is ebben a betegségben szenvedett. Hogyan alakult az önök között lévő kapcsolat, sikerült kezelnie?

Thomas Horvath: Megbékélt azzal, hogy pszichiáter lettem, de soha nem beszélt arról, miket élt át a fronton. 82 éves korában hunyt el, de az utolsó három napot agyban Oroszországban töltötte. Később, az ismerőseitől tudtam meg azt is, hogy kitüntetéseket kapott a háborúban való szolgálatáért. Őt nem sikerült meggyógyítanom, soha nem beszélt arról nekem, miket élt át a fronton.

- Szilágyi Magdolna -