"Akármilyen jólét várna más országban, szüleimet, testvéreimet, és a hazámat nem hagynám el soha"

Debrecen - A forradalmat 18 évesen éltem át. A Gördülőcsapágygyárban dolgoztam a Nyugati utcán. Gyors- és gépíró voltam, havi 550 forint fizetéssel.

1956. október 23-án este, mikor édesapám hazaért a csapókerti Kender utcai házunkba, hozta a hírt, hogy a városban az épületek homlokzatáról verik le a vörös csillagot. A nagy tömegben próbált érdeklődni, hogy mi történik, de amikor az első lövés eldördült, igyekezett haza. Mesélte a látottakat, és mondta, hogy kitört a forradalom.

Másnap mentem a szerszámüzem irodájába, és meglepődve láttam, hogy a munkások nem dolgoznak a munkapadokon. A hangosbemondón keresztül az udvarra szólítottak mindenkit, a forradalomról beszéltek és arról, hogy megalakult a munkástanács, ők veszik át az irányítást a gyárban. Sok vezetőt elküldtek.

Családias légkörben

A Munkástanács elnöke közölte, hogy a városban megalakult a Forradalmi Bizottmány és a megyeháza épületében fog tevékenykedni a forradalom győzelme érdekében. Szükség volt egy gyors- és gépíróra, rám esett a választás. A földszinten berendeztek egy irodát, volt asztalom, írógépem. (Ha elmegyek az épület előtt és ránézek arra a rácsos ablakra, mindig eszembe jutnak az 56-os napok.) Az ottani légkör szinte családias volt, mindenki egy cél érdekében dolgozott. Barátságok szövődtek, melyek nem lettek tartósak, de az ott eltöltött napok emlékei megmaradtak.

A bizottmányban sokféle foglalkozású ember megfordult – író, költő, muzsikus, fotós, színész és munkásemberek. Ott találkoztam Mensáros Lászlóval, aki akkor a Csokonai Színházban játszott és a kedvenc színészem volt.

A Forradalmi Bizottmány sokrétű tevékenykedését vetettem papírra. Emlékszem, volt olyan feladat, ami későig elhúzódott, ilyenkor hazavittek teherautóval, mert sötétedés után életbe lépett a kijárási tilalom, a sofőrnek viszont volt engedélye.

Az ottlétem ötödik napján odajött hozzám egy Csaba nevű fotós, akivel előzőleg elég sokat beszélgettem, és azt mondja nekem: a forradalom nem fog győzni, itt már nincs jövőnk. Egy pár emberrel megbeszélték, hogy elhagyják az országot. Mentőautóval tervezték a szökést és van még egy hely. Amerika a végső céljuk, két nap múlva indulnak, ha akarok velük menni, az adott helyen és időben legyek ott.

Menni? Maradni?

Gondolatok kavarogtak a fejemben: Amerika! Jólét, gazdagság! Sok fiatal lányt vonzana. A fizetésemből most is csak egy télikabátra jutott, cipőt már nem tudtam venni, pedig jönnek a hidegek. A gondolatok egész hazáig nem hagytak nyugton. Ahogy beléptem az ajtón, édesanyám szeretettel feltálalta a frissen főzött vacsorát, a sparheltben égett a tűz, jól esett a hűvös estén a tűzhely melege. A választ – amit másnapra kellett megadnom – már tudtam akkor, mikor beléptem az ajtón. Szüleimnek nem szóltam a dologról. Végleg tudatosult bennem, hogy akármilyen jólét várna más országban, szüleimet, testvéreimet, és a hazámat nem hagynám el soha.

Akik hívtak, elmentek nélkülem is. Hírt soha nem hallottam felőlük.

November 2-án vagy 3-án Záhony felől egész nap, egész éjjel jöttek dübörögve a lánctalpas tankok. Közel laktunk a Kassai úthoz, láttuk, hallottuk őket. Féltünk, szüleim tanácsára nem mentem a Forradalmi Bizottmányba. A további események azt igazolták, hogy ők jól látták a helyzetet, hiszen 4-én már lőtték a bizottmány épületét a szovjetek. Hallottuk, hogy utcai lövöldözések is voltak. Az emberek féltek. A forradalom elbukott.

Amikor a város elcsendesült, elmentem a gyárba dolgozni, ahol – ha lassan is – kezdett visszaállni a rend. Az üzemekben megindult a termelés. Az elküldött vezetők visszakerültek a pozíciójukba, és elkezdődött a számonkérés.

Akikről tudták, hogy részt vettek a forradalomban, egyenként kihallgatták és legjobb esetben azonnali hatállyal elbocsájtották. Volt, aki börtönbe került. Rólam is tudták, hogy a Forradalmi Bizottmánynál dolgoztam, engem is kihallgattak. A személyzeti vezető részletesen kikérdezett, mit csináltam, kikkel voltam kapcsolatban stb. Miután meggyőztem arról, hogy a forradalmi tevékenységem annyiból állt, hogy legépeltem, amire felkértek, és nem magamtól mentem, hanem küldtek, rám nézett és pár perces gondolkodás után – nekem ez hosszabbnak tűnt – azt mondta: mehetek vissza dolgozni. Persze, hogy ijedt voltam, féltettem nagyon az állásomat. Hallottam, akiket elküldtek, máshol sem kaptak munkát. Ellenforradalmár jelszóval illették.

Volt odahaza egy néprádiónk, amit előző évben a farsangi jelmezbálon nyertem a legszebb jelmez tulajdonosa címen – ennek nagyon örültem – indiai hercegnőnek öltözve. Ezen a rádión keresztül hallgattuk a híreket. Bemondták mindig a határon túljutottak üzeneteit, amit a hozzátartozóiknak küldtek. Tudvalevő, hogy telefon és tévé nem volt akkoriban, a híreket ezen hallgathattuk.

Akkor hallottam először azt a dalt – ami napjában többször is elhangzott –, hogy „Oly távol messze van hazám, csak még egyszer láthatnám…” Boldog voltam, hogy jó döntést hoztam, hogy itthon lehetek; sajnáltam azokat, akik hazájuk elhagyására kényszerültek.

- Farkas Béláné, Debrecen -

(A forradalmi bizottmány 26-án délután alakult, 27- én kezdte meg a munkáját, de nem az akkori megyeháza épületében működött, hanem a városházán. Csak később október 2-án vagy 3-án költözött a testület – Filep Tibor)

Tanúságtétel az élők számára

A Hajdú-bihari Napló október 22-ei számának 6. és 8. oldalát azon kedves olvasóink írták, akik jelentkeztek a lap Forradalmi emlékezet elnevezésű pályázatára. Az október 13-ai határidőig összesen 13 írásmű érkezett. A munkákat elsődlegesen a személyesség, a stílus, az egyediség szempontjából értékeltük Filep Tibor történész bevonásával.

A következő napokban igyekszünk az összes pályamunkát közreadni, hiszen íróik segítségével a forradalom és szabadságharc, illetve a megtorlás jobban elképzelhetővé, megérthetővé válik. Hálásan köszönjük, hogy mindannyiunk kedvéért felidézték a hatvan évvel ezelőtt történteket és annak következményeit.

1956 emlékét is kitörölték volna

Debrecen - A szocializmus „legvidámabb barakkjában” fokozatosan el is felejtették az emberek.

Debrecenben hullott először vér az 56-os forradalomban

Debrecen - Október 23-án reggel, a debreceni diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt.