"Jaj, Istenem, csak baj ne érje a fiamat, ő pont most katona!"

Mezőpeterd - Berekböszörménynek a faluhoz egyik legtávolabban lévő részét hívták Csahosnak. Itt születtem 1940. március 11-én, úgymond, a magam erejéből. Nagyon csapadékos tél, árvizes tavasz volt. A kegyetlen időjárást még csak-csak túléltük, de azt, hogy a második világháború az édesapánk életét is elvette, rettenetes nehezen viseltük. Hat gyermek maradt félárván, s a legkisebb mindössze szűk 4 esztendős. Ez voltam én! Gálné Nagy Irén mezőpeterdi olvasónk 56-os emlékei. 

A nyomort, a kiszolgáltatottságot nem részletezem. A négy nagyobb testvér – két lány és két fiú – pár év múlva férjhez ment, megnősült. Mind más-más településen, illetve faluban telepedtek le. Mi – az édesanyánk, a legkisebb, illetve legfiatalabb bátyám és én – maradtunk a szépen gondozott, minden településtől távol lévő tanyánkon. 1955 novemberében behívót kapott a kis bátyus, épp, hogy az őszi munkák nagyjából befejeződtek. Maradtunk ketten: az özvegy anyukám és én, az alig felcseperedő 16 éves lány. Nem részletezem, mennyire kijutott a nehéz fizikai munkából. Jószágetetés, favágás, kukoricamorzsolás, disznóól-takarítás, stb. Néha hazajött hol az egyik, hol a másik testvér, hogy segítsen...

A rádió mellett

Az 56-os év is valami nehezen, de szépen, sok-sok munkával lassan vége felé közeledett. Épp a kukoricakóró levágásával nyűglődtem, amely a tanyához 150-200 méterre volt, mikor a kutyák hangos ugatásba kezdtek, jelezvén, idegen közeleg a házunkhoz. Gyorsan elővettem a zseblámpámat és körözni kezdtem vele, hogy megnézzem, kit, vagy mit ugatnak olyan erőteljesen. A fényben egy emberi alak tűnt fel, már szólt is: én vagyok a szomszéd! – Édesanyád itthon van? Igen – feleltem, és bekísértem a konyhába. A szomszéd és a köszönés után kissé remegő hangon megkérdezte: tudják-e, mi az újság!? A rádióban hallottam egy jó órával ezelőtt, hogy Pesten kitört a forradalom!

Mi pár pillanatig meg se tudtunk szólalni. Édesanyám törte meg a csendet: Jaj, Istenem, csak baj ne érje a fiamat, ő pont most katona. A szomszéd bácsi hazament, de invitált bennünket: menjünk át hozzá, mert az ő rádiója világvevő, a miénk csak telepes néprádió, és már a telep is kimerülőben volt.

Úgy fél tíz felé átmentünk édesanyámmal, a szomszéd a Szabad Európa híreit hallgatta – jöttünkre egy kicsit kihangosította, hogy halljuk, értsük az eseményekről szóló beszámolókat. Tíz óra után hazamentünk és nyugovóra tértünk, az imánkba belefoglalva: Istenem, óvd meg a nagy vérontástól kicsi, de hőn szeretett édes hazánkat. Örömmel mentem minden kora reggel a földre, hogy mihamarabb végezzek a kóróvágással. Néha édesanyám is kijött kúpba rakni a kévéket.

Már egy hét telt el a nagy nap, október 23. óta, s 30-án este megjött a bátyus! Örömmel mondta: azzal engedték el őket, hogy nem kell visszamenni (Sajtószentpéteren volt a főhadiszállásuk). Nagy boldogságunk sajnos rövid ideig tartott, mert pár nap múlva ismét jött a szomszéd bácsi rémült arccal, csüggedt tekintettel és kétségbeesetten, félig sírva: leverték a forradalmat, oda a szabadság! Orosz tankok vonultak be Budapestre, ávósok, besúgók, detektívek lepték el a fővárost, ütik verik a szabadságharcban résztvevőket, hurcolnak rögtönítélő bíróság elé. Ez volt a megtorlás!

„Dehogy dobom!”

Most lépjünk egyet az időben.

1957-ben őszi vásár volt Berettyóújfaluban (ez is októberben). A népes kirakodó- és állatvásár tele volt detektívekkel! Az akkori mottó: „Egy ebédet nem eszek, de Kossuth címert veszek!" Nekem is volt egy ilyen címerem, a bátyustól kaptam, s a forgatagban a piacon, illetve a vásárban egy civil ruhás fiatalember meglökött és rám förmedt: dobod el azonnal azt a jelvényt a kabátodról! Mire én se nem ijedten, se nem bátran azt feleltem: dehogy dobom, hisz ajándékba kaptam a névnapomra a bátyámtól! Elém állt és azt mondta: innen addig el nem mész, amíg el nem tünteted a kabátodról!

Fogtam a jelvényt és a gallér belső oldalára tűztem, aztán tovább nézelődtem.

Most, a 60. éves évfordulón, öregen és betegen is hálás szívvel gondolok azokra az ártatlanul elesett hősökre, akik életüket adták a hazáért, a szabadságért. Istenem áldd meg őket haló porukban is!

- Gálné Nagy Irén, Mezőpeterd -

Tanúságtétel az élők számára

A Hajdú-bihari Napló október 22-ei számának 6. és 8. oldalát azon kedves olvasóink írták, akik jelentkeztek a lap Forradalmi emlékezet elnevezésű pályázatára. Az október 13-ai határidőig összesen 13 írásmű érkezett. A munkákat elsődlegesen a személyesség, a stílus, az egyediség szempontjából értékeltük Filep Tibor történész bevonásával.

A következő napokban igyekszünk az összes pályamunkát közreadni, hiszen íróik segítségével a forradalom és szabadságharc, illetve a megtorlás jobban elképzelhetővé, megérthetővé válik. Hálásan köszönjük, hogy mindannyiunk kedvéért felidézték a hatvan évvel ezelőtt történteket és annak következményeit.

"Akármilyen jólét várna más országban, szüleimet, testvéreimet, és a hazámat nem hagynám el soha"

Debrecen - A forradalmat 18 évesen éltem át. A Gördülőcsapágygyárban dolgoztam a Nyugati utcán. Gyors- és gépíró voltam, havi 550 forint fizetéssel.

1956 emlékét is kitörölték volna

Debrecen - A szocializmus „legvidámabb barakkjában” fokozatosan el is felejtették az emberek.

Debrecenben hullott először vér az 56-os forradalomban

Debrecen - Október 23-án reggel, a debreceni diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt.