Ady Endre születésnapja alkalmából

Debrecen - Kiváló tanárokról lesz szó, akik nélkül Ady aligha jutott volna költőként a „szép ámulások szent városába”.

Ady Endre születésének 140. évfordulóján – rendhagyó módon – nem a költőt vagy az újságírót kívánom méltatni, verseit elemezni, szerelmei után szimatolni, netán kisebb-nagyobb botlásain szörnyülködni, hanem kora ifjúságának meghatározó alakjairól szeretnék megemlékezni a Szilágyságban évek óta folytatott kutatásaim nyomán. Olyan kiváló tanárokról lesz szó az alábbiakban, akik nélkül – mai szóhasználattal élve – Ady Bandiból nem lehetett volna az, aki, ha ők nem figyelnek fel rá, ha nem segítik első szárnypróbálgatásait, nem vigyázzák későbbi lépteit.

Szörnyen nehéznek ítélt kezdet

A nagykárolyi piarista gimnáziumhoz, ahová tán a város közelsége miatt atyja beíratta, nem fűződnek szép emlékei. „A legszörnyűbb diákéveim” – írja később. Ráadásul életre szólóan megbetegszik! Egy lápszéli csúszkáláskor beszakad alatta a jég (más források csónakázást említenek, s hogy vízbe borult), meghűl, későn kezdik gyógyítani, mindvégig érzi majd lábában-derekában a bajt. E gimnáziumban ismerkedik meg a három évvel felette járó Jászi Oszkárral (együtt lógnak a vallásórákról, ugyanis a más felekezetű diákokat ilyenkor az atyák saját papjaikhoz, rabbijaikhoz irányították), és itt látta először, még kisasszony korában Kaffka Margitot, a későbbi „nagyon-nagyon író-asszonyt”. A kezdeti parasztfiús elfogódottság lassan oldódik, egyre jobban tanul, s már társai is felnéznek rá.

A lélek legérzékenyebb éveiben

A gimnázium negyedik osztályának elvégzése után szülei átviszik a zilahi református kollégiumba, 1892-ben öccsét az első, őt pedig az ötödik osztályba íratják. Kincs Gyula, az „ősi schola” kitűnő földrajz-történelem-görög-latin szakos tanára (emellett egyleteket alapító, tehetséggondozó, lapszerkesztő) beszéli rá Ady Lőrincéket, hogy küldjék gyermekeiket Zilahra. Az ott töltött négy esztendő – talán ekkor legérzékenyebb és legfogékonyabb a lélek – Ady meghatározó életszakasza.

Teljesen kivirult, életvidám lett, jól tanult, a matematikával állt csupán hadilábon. Kitűnő magyartanárok voltak első mesterei. Eleinte Petri Mór tanította, de később gyakran emlegette Both Istvánt meg kerekes Ernőt is, aki a műfordításra irányította figyelmét. Az ötödik osztályban Petri szerkesztéstant, verstant meg magyar balladákat tanított az akkor tizenöt éves „sovány, cigányfekete képű, tüzes, fekete szemű fiúnak”. A tanár úr szerkesztette akkoriban a Szilágyság című lapot is. Tőle kérdezte először Ady, hogy közölné-e egyik versét. Petri nem tehette, hiszen jól tudta, hogy egy kollégiumi diák subscribálás előtt (a hatodik osztály végén, mikor a kollégium törvényeinek aláírtak) nem vállalhat munkát vagy külső nyilvános szereplést, megnyilatkozást. Maradt hát az Ifjúság című diákújság, melyben Ady Múzsafy álnéven jelentette meg Megunt élet című első versét.

Legnagyobb hatással felfedezője, Zilahra „terelője”, Kincs Gyula volt rá. Ő közli majd a Szilágyságban első opusait is. „Te bérmáltál meg, kis vidéki lapod, / Hogy poéta lettem,” – írja később a Vén diák üdvözlete című versében. Édesanyja mellett talán Kincshez kötődött legjobban. Mint a későbbiekben kiderült, familiáris okai is voltak e gondoskodásnak (Bandi anyai nagyanyja Visky-lány, Kincs felesége is e családból való)!

A jeles érettségi utána a debreceni jogakadémia következik, atyai kérésre, mivel Lőrinc úrnak nagy tervei vannak fiával – szolgabíróság vagy még magasabb méltóság. 1898-ban, mikor végre nagykorú lett, s már nem kellett meghajolni az atyai szigor előtt, otthagyja a jogi tanulmányokat s újságíró lesz, Debrecenben. Itt jelenik meg első kötete is (Versek, 1899), hitelben. Tanárai a Szilágyságban előfizetőket toboroznak számára, Fórizs Miklós recenziót is ír a kötetről, de annyit nem tudnak összegyűjteni, hogy Bandi kifizesse tartozásait (később atyja egyenlíti ki a számlát). Erre az időre esik első párizsi útja is!

Léda hívta, de nem tartotta

Az irodalomtörténet évszázada mantrázza, hogy röviddel 1903-as megismerkedésük után Léda meghívta magához Párizsba. De Ady nem 1904-ben járt először az „embersűrűs gigászi vadon”-ban, hanem még 1898-ban, egyetemista korában! Petri tanár úr jóvoltából utazhatott először a „szép ámulások szent városába”, aki, már mint tanfelügyelő, egy 300 forintos ösztöndíjat, utalt ki az úthoz egykori tanítványának (akkoriban ez komoly summa volt), a törvényhatósági kisdedóvók (!) keretéből. Az 1904-es út szponzorálását pedig Kincs Gyulának köszönheti! Ő 800 koronát (négyszázat a vármegyétől, kétszázat a Szilágyságtól és kétszázat Ady Lőrinctől) gyűjtött egybe patronáltjának. Kieszközölte azt is, hogy a Budapesti Napló tudósítójának szerződtesse Adyt, s elintézte, hogy egy egész Európára érvényes éves vasúti szabadjegyet kapjon. Így utazhatott Párizsba, Léda „meghívására”. Nem kitartottja volt tehát a szépasszonynak, mint azt sokan hangsúlyozni szeretik. A stipendiumért pedig becsületesen megdolgozott, számtalan cikket, tudósítást írva megbízójának s a zilahiaknak.

Óvta Ady az ő „kincsét”

De Bandi is félte-óvta tanárait. Mikor például Kincs Gyulát bántották, sőt félre akarták állítani, mint az történt 1912 májusában az Országos Református Tanáregyesület zilahi közgyűlésén, személyes jelenléttel tüntetett mellette. Ez alkalomra írta A visszahozott zászló című versét, melyet fel is olvasott a helyi vigadóban. A költemény ajánlása szerint: Kincs Gyula bátyámnak (akinek már az sem árthat, ha Ady Endre nevű volt diákja nagyon szereti) hoztam vissza ezt a zászlót.”

- Ozsváth Sándor, művelődéstörténész, ny. főiskolai oktató -