A víz csak jött, egyre csak jött...

Az eseményekre Kerti Andor, a

védelmi osztag parancsnoka

emlékszik vissza, aki néhány

méterről látta a végzetes a

gátszakadást.

– A vízügyi

igazgatóság március

5-én hajnali egykor riasztotta az osztagot.

Akkor olyan információnk volt, hogy a

gátkoronával egyenlő

vízszintekre lehet számítani.

Ám a riasztás napján a hegyekben

egész nap zuhogott, mintha

dézsából öntötték

volna, és ez alaposan rátett az addig

kialakult árhullámra.

Rahónál már elkezdett apadni, de a

hétfői csapadék

hatására ismét felment 575

centiméterre, az addigi maximumot 75

centméterrel meghaladva. Ebből a

vízszintemelkedésből lehetett tudni,

hogy a töltéskoronát

meghaladó szintre számíthatunk

Tiszabecs alatt.

– Az osztag 110 fős

létszámából 104-en

vonultunk ki. Reggel fél nyolckor

rendőrségi felvezetéssel indult el a

34 gépkocsiból álló

menetoszlop teljes felszereléssel

Vásárosnaményba, ahol azonnal

indultunk ki a töltésre. Tarpa és

Tivadar között egy 2700 méteres

szakaszon volt nem megfelelő méretű a

töltés, és ott az osztagunknak a

megkezdett töltésmagasítást

kellett folyatni. Az igazgatóság

vezetője úgy rendelkezett, hogy nem lesz

váltás. Vagyis: a teljes

létszám haladéktalanul menjen ki a

gátra, mert olyan a helyzet, hogy ameddig csak

bírunk, dolgoznunk kell; pihenésre most

nincs lehetőség. Ekkor –

hétfőn délután egy óra

tájban – még a töltés

lábánál volt a víz. A

homokzsákokat a közerő traktorral

szállította ki. A víz

kétóránként 50-60

centimétert emelkedett. Nem lehetett

leállni. Este Dombrádról jött

egy képzett, ötventagú csoport,

éjszaka pedig Budapestről az ÁBKSZ

(Ár- és Belvízvédelmi

Központi Szervezet – a szerk.) osztaga

és a győri vízügyesek is

megjöttek. Az ÁBKSZ és a

győriek a Tivadar felőli, mi és a

dombrádiak a Tarpa felőli részen

dolgoztunk. Nehéz volt a homokzsákokat a

töltésre vinni, mert a

gyümölcsösben hatalmas sár volt,

mindent víz borított.

Súlyosbította a helyzetet, hogy az

árvízvédelmi töltések

előterét a lakosság gépekkel,

eszközökkel eljárta,

felszántotta, a védelmi

eszközökkel szinte lehetetlen volt

közlekedni rajta. Előfordult, hogy a nagy

sárban elsüllyedt a homokzsákot

szállító traktor, csak két

másik tudta kihúzni. Ennek

ellenére sikerült a

vízszintemelkedéssel lépést

tartani.

– Március 6-én hajnalban

érte el a töltéskorona

szintjét a víz. A végén

már 50-60 centiméterrel haladta meg,

tehát ekkora víztömeget a

homokzsákokból épített

nyúlgát tartott meg. Voltak olyan

szakaszok, ahol közben átfolyt a

homokzsákok fölött a víz, de

ezt mindig sikerült korrigálni. A

magassággal alapvetően nem volt gond.

Viszont óriási terhelést kapott a

töltés felső rétege, mely

lazább szerkezetű, mint a

töltéstest, a töltésmag, hisz

ezt a növények, férgek

átjárják, az

időjárás gyengíti. Ez a

felső réteg kezdett átázni,

szivárogni.

– Tizenegy óra körül kezdett

pokollá válni a helyzet ezen a szakaszon.

Rövid másfél óra alatt

tizennyolc helyen suvadt le a

töltésrézsű. Egyik

pillanatról a másikra a

töltéskoronaélből

lecsúszott a harmada, fele. Volt olyan, hogy a

közepétől csúszott le a

fél töltésszelvény. Ezeken a

helyeken a gát

ellenállóképessége

felére csökkent. Azonnal

támasztottuk meg a suvadásokat

homokzsákokkal. Nem szaladhattunk el. Volt olyan

suvadás, ahol pillanatok alatt 15-20

centiméter átmérőjű

vízsugár lövellt ki a

töltésből, és elkezdett a

rézsű lecsúszni. Hát ezt a

látványt nem kívánom

senkinek. Sikerült elzárni a sugarat, s

elkezdtük kivezetni a vizet a lecsúszott

részből. A sarat ellapátoltuk, hisz

arra nem lehet zsákot tenni, hogy meg tudjuk

támasztania a meggyengült

töltést. De alig kezdtük el az egyik

megtámasztást, 40-50 méterre

jött a másik. Volt két olyan

suvadás, mely legalább 25-30 méter

széles volt. Ebből akkora tömegű

föld jött le, akkora sár keletkezett,

amit homokzsákkal már nem tudtunk

megtámasztani. Ezt már csak a hatalmas,

köbméteres zsákokkal lehetett volna,

melyeket helikopterekről eresztenek le.

– Ám a helikopterek még úton

voltak, amikor fél kettőkor –

éppen jelentettem Fazekas László

védelemvezetőnek a pillanatnyi helyzetet

–, az egyik pillanatról a másikra

tőlem 10-15 méterre 4-5 méter

szélességben, másfél

méter mélységben berogyott a

töltés. Borzasztó erővel

zúdult ki a víz. Arra ott, akkor

már esély nem volt, hogy meg tudjuk

akadályozni a szakadást. A további

védekezés értelmét

veszítette. Az embereket kellett menteni.

Több mint kétszázan dolgoztak

még a gátnak ezen a szakaszán.

Miután az embereket kijuttattuk a

gátról, maradtunk még

öten-hatan a szakadásnál, de a

töltésen már nem tudtunk kimenni.

Igen erős, hideg szél fújt, a

hullámzás letolt néhány

homokzsákot a nyúlgátról,

ahol erősebben kezdett átfolyni a

víz. Tehetetlenek voltunk. Amikor kiindultunk,

az aggregátort meg a

világítótesteket

próbáltuk magunkkal vinni. Az egyik

suvadás fölött még

átjutottunk, de következőnél

már nem volt esélyünk. Itt

már 30-40 centiméter

szélességben folyt át a víz

a zsákok között a

töltésen, ezért lábon

már nem lehetett elhagyni a terepet.

Kértünk mentőcsónakot, amibe

előzőleg az eszközöket pakoltuk.

Ezeket kiraktuk a töltés tetejére. A

mentőcsónakkal aztán

kijöttünk. Az alsó – a

Tivadarhoz közeli – szakadást

aztán rá egy órára

követte a másik, onnan vagy 6-700

méterre, ahol előzőleg már nem

tudtunk gyalog átmenni.

– Sajnos, én már a második

gátszakadást éltem

át testközelben. Nábrádon

nőttem, fel, ahol 1970-ben két helyen is

átszakadt a Szamos töltése,

és mindenünket elvitte az

árvíz. Pontosan tudtam, ez mit jelent.

Nagyon lesújtott bennünket, hiszen az

utolsó percig reméltük, hogy

sikerül.

– A szakadás pillanatában nem volt

nagy robaj. Egyszerűen zutty, berogyott a

töltés, és elkezdett zuhogni a

víz három-négy méter

magasról. Pillanatok alatt

többszörösére

szélesítette a nyílást. A

hangulat rendkívül rossz volt,

ráadásul néhányan elkezdtek

velünk ordítozni, hogy megölünk

benneteket. Minket, akik akkor már negyven

órája megállás, pihenő

nélkül talpon voltunk. De hát meg

lehet érteni, ha valakire ilyen hatást

gyakorol a rettenetes élmény.

• Árvíz 1970-ben:

emlékszik? - Fotóval