Elsősök

Minden évnyitón megcsodálom az elsősök ártatlan lelkesedését az iskola, a tanulás iránt. Mint akiknek legfőbb vágyuk teljesült, úgy ülnek be az iskolapadba, úgy veszik hátukra a vadonatúj táskát, úgy figyelik tanítójuk minden szavát. Az első nap talán még azt is elfelejtik, hogy rosszalkodni lehet. Lehetne. De nem akarnak. Most még nem. Nekik az iskola a csodák palotája, ahol minden kérdésükre megkaphatják majd a választ, ahol a világ minden titka feltárul előttük, ahol olyan nyelven tanulhatnak, amelyet csak külföldiek értenek.

Hol rontjuk el? Valahol bizonyosan, mert például egyetlen ötödikest vagy nyolcadikost sem hallottam arról csevegni, hogy mennyire várják már az iskolát, milyen jó lesz megint tanulni, dolgozatokra készülni, felelni, versenyezni, kompetenciateszteket kitölteni.

Csodálom az elsősöket. Ők még bizakodnak. Mert nem tudják oktatási rendszerünk gondjait–bajait. Nem tudják, hogy a pszichológusok szerint nem jók a módszereink. Nem tudják, hogy még az iskolafelújítási programokból is kiváló politikai erényeket lehet kovácsolni, nem hallottak szegregációról, iskolai erőszakról, iskolabezárásokról. Ők csak tanulni vágynak. Attól a tanító nénitől, aki olyan kedvesen és mosolyogva fogadta őket az első nap.