„Végigmentem, célba értem, elfáradtam” – teljesítette az El Caminót a 67 éves debreceni mérnök

Közel 68 évesen, sportolói múlt és felkészülés nélkül, gyakorlatilag az íróasztal mellől 45 év után felállva teljesített egy 320 kilométeres El Camino-utat Tokay László. A debreceni illetőségű nyugdíjas építészmérnök alapmotivációja az volt, hogy átélje, milyen is egy zarándokút. Ebben azonban nem volt vallási megfontolás, vagy hogy meg kell találnia az elveszített önmagát. Megjegyezte, ő nem veszítette el magát, tudja, hogy ki, ám ezzel nem azt akarta mondani, hogy az El Camino nem volt hatással rá. – Igenis hatással volt rám! – jelentette ki, amikor a Cívishír kérdezte az útjáról. – De a hatásával most még úgy vagyok, hogy az az enyém. Nem biztos, hogy megosztok mindent mindenkivel – mondta a Cívishírnek.

Hasznos tanácsok az El Camino elé

Tokay László fejébe az El Camino gondolatát az utat korábban végigjáró egyik megbízója két évtizeddel ezelőtt ültette el. Aztán most, hogy az építőipari cége életében leginkább csak tanácsadóként vesz részt, van ideje gondolkodni, tervezgetni, annál is inkább, mert egyáltalán nem érzi öregnek magát. És mint mondta, az El Camino az interneten szinte szembejött vele az év elején, és elérkezettnek látta az időt, hogy ő maga is megtegye az utat. Elkezdett utánaolvasgatni, és februárban döntött, hogy megy. Márciusban megvette repülőjegyét, április 30-án elindult az asztúriai Oviedo városából. Nem tagadja, volt benne egy kis izgalom, hogy miként fog sikerülni az El Camino, és a terhet csak ez a kétség jelentette számára. Készült az útra, az interneten rengeteget olvasott hozzá és a fővárosban működő Camino Club is sokat segített. Sokadjára rakta át a hátizsákját, így 9,6 kiló lett, de 15-ről indult. Most már tudja, hogy mi az a másfél-két kilónyi dolog, amit nem visz magával a következő útjára. Az elektromos cipőszárítót viszont legközelebb sem hagyja itthon, mert nagyon jó minden reggel meleg, száraz cipőt húzni.

– Válogathattam több út között is, hiszen az El Camino nem egyetlen utat jelent. Végül úgy döntöttem, hogy az Oviedo városából induló Camino Primitivo úton megyek végig, már csak azért is, mert az az eredeti út. A története röviden: a IX. században találták meg Szent Jakab apostol földi maradványait. II. Alfonz király elrendelte, hogy síremléke számára építsenek templomot, amely ma Santiago de Compostelában a katedrális. Asztúria királya az oviedói püspökkel San Salvador templomból indult el gyalog, a szárazföld belsejében, a hegyeken keresztül a muszlim előrenyomulás miatt. Így ők lettek az első zarándokok, mintegy 320 kilométert megtéve, gyalog, szamárháton, ökrös szekéren.

– foglalta össze az útja lényegét Tokay László, majd kérdéseinkre sztorizgatásokba kezdett.

A legnagyobb szintkülönbség egy napon az volt, amikor 260 méterről közel 1300 méterre kellett felmenni. Ráadásul csak 3-5 Celsius-fok volt, mindig szemből fújt az orkánerejű szél, esett az eső, de megtette a több mint 20 kilométert, hiszen nem volt település útközben.

Volt nap, amikor a táv 27 kilométer volt, máskor csak 16. A szállást is ennek megfelelően foglalta. Visszagondolva, soha nem rohant, kényelmesen gyalogolta le a mintegy 320 kilométert. A természet gyönyörű volt, de őszintén elmondta, őt építészként leginkább a 600-1000 évvel ezelőtt épített kápolnák nyűgöztek le. Ezekre a helyekre mások egy-egy ima elmondása miatt tértek be, míg ő csodálta az épületet, azt, hogy a korabeli technikával hogyan tudták úgy összerakni, hogy az még mindig áll. Viszont nem tetszett neki az, amikor a cél előtt az ő zarándokútja egybefutott egy másik útvonallal. Az általa járt úton alig tízezres, a másikon kétszázezres nagyságrendben mentek az emberek.

– Az El Camino számomra ott elveszítette a miliőjét, a hangulatát. Egyre több lett a bazáros, az ereklyéket árusító. Nem tartom kizártnak, hogy a tárgyakat valahol Ázsiában gyártatják, itt meg helyi szuvenírként adják el – tette hozzá, majd azzal folytatta, hogy az utat alapvetően mindenki a saját tempójában teszi meg, így az emberek leginkább magányosan róják a kilométereket. Kommunikálni a szállásokon vagy napközben, a kávézókban volt lehetőség. Mivel sem angolul, sem spanyolul nem tud, és a legtöbb zarándok is így van ezzel, csak az anyanyelvükön beszéltek, de mégis jól megértették egymást. Ha valakinek problémája akadt, például csúszós úton nehéz volt felkapaszkodni az emelkedőn, vagy feltörte a cipő a lábát, számíthatott a másik segítségére. Jó tanácsként mondta, hogy a lábunkra fokozottan kell figyelni, végig, folyamatosan ápolni kell, hiszen az visz végig az úton. Fontos a cipő minősége. Nem indokolt a bakancs, mert nem hegymászó túráról van szó. Lényeges, hogy egy-másfél számmal nagyobb legyen a lábbeli, mert estére megdagad az ember lába. Az utat mindig úgy osztotta be, hogy emelkedővel zárja a napot.

Támadták az utolsó kilométerek miatt

– Megtaláltam a célt, amiért elmentem. Igaz, kaptam hideget-meleget, mert a begyulladt térdem miatt az utolsó néhány kilométert technikai eszköz igénybevételével tettem meg. Írták, ez nem sportszerű. De nem sportról beszélünk! Arra voltam kíváncsi, hogy ezt az utat tudom-e közel 68 évesen teljesíteni. Az íróasztaltól álltam fel. Korábban nem túráztam, a sportom, az autóversenyzés fizikai erőnlétet nem igényelt. De tudtam teljesíteni! Lélekben és fizikálisan is. Igaz, bicegve jöttem haza, de másnap már elindultam egy háromnapos kerékpártúrára. Felbosszantott, hogy van jó néhány nagyon „elvakult” el caminós, akik az úti beszámolómat olvasva az interneten nekem estek. Írogattak, hogy az El Camino már nem az, ami régen volt, a maiak – szerintük – nagy arcúak, magamutogatás miatt mennek végig az úton. Mobiltelefonos applikáció segítségével közlekednek, foglalt szállásokon pihennek meg, és hol van már az az idő, amikor az utat jelző sárga nyilakat keresték a házfalakon.

Most már elektromos kerékpárokkal is mennek az úton úgy, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még kerékpáron sem lehetett megtenni ezeket az utakat. De egykor szamárháton, marha vontatta szekéren utaztak a zarándokok. Azaz az akkori „közlekedési” eszközöket, technikákat ők is igénybe vették. Minek rohanni most? Csak magunkért tegyük meg ezt az utat. Szeptemberben megyek egy másik El Caminóra, egyedül. Ha egy caminón végigment az ember, benne van az út utáni vágy, és ha csak teheti, megy. Választék pedig bőven van, mert a világörökség részeként tartott legismertebb zarándokútjának több útvonala is van. Bátrabb vagyok, tudom, hogy fizikálisan mire vagyok képes, már jobban ismerem magam. Sok mindent adott nekem az út, de hogy mit, azt megtartom magamnak. Nem azért mentem el, hogy kifelé látszatot teremtsek, hogy lássák, megváltoztam. Az, hogy változtam, azt én tudom – fejezte be az El Caminóról szóló élménybeszámolóját Tokay László.

Aztán maga elé nézve elgondolkodott néhány pillanatra, majd csendesen, lassan megszólalt. – Mérnök vagyok, a számok világában éltem le az életemet. Az utam történései és azok dátumai kapcsán van három érdekesség, ami elgondolkodtatott, mert ezeket nem terveztem meg. Május 4-én elérkeztem egy nagyon nehéz szakaszhoz, és megpihentem egy padon, amelynél a Csillagok háborújából ismert Yoda mester figurája volt faragva. Kértem, adjon erőt… Küldtem egy fotót erről a családomnak, melyre a fiam, aki szakmája miatt is filmrajongó, közölte: „Apa, tudod, hogy május 4-e a Star Wars világnapja?”. Nem tudtam, de azt sem tudom, hogy az El Caminón mit keres Yoda mester. A következő nap, május 5-e, a zord időben a legkeményebb szakasz napja volt. Május 5-én volt idén anyák napja. Édesanyám pedig pontosan 100 évvel ezelőtt, május 5-én született. Május 14-én érkeztem Santiago de Compostelába, a célba. 43 évvel azelőtt, délután fél kettőkor kaptam a hírt, hogy megszületett a fiam Debrecenben, akkori tartózkodási helyemtől 320 kilométerre. Akkor 320 kilométert tettem meg, hogy láthassam őt. Most május 14-én szintén délután fél kettőkor ért véget a 320 kilométeres El Caminóm.