Széttáncoltam a cipőmet a Take That Budapest Parkbeli koncertjén

Alighanem a legnagyobb Take That rajongók közé tartoztam az országban a 90-es évek derekán, amikor az egyik debreceni lakótelepi panelből rajongói klubot is működtettünk a nővéremmel. Leveleztünk és posztereket cserélgettünk országhatárokat átívelve más fanatikusokkal, miközben vadásztuk azokat az újságosokat, ahol külföldi magazinokat is árultak. Magyarországon főként a Bravo és a Popcorn oldalain, valamint a zenetévék műsorán találkozhattunk velük, a turnéhelyszíneik között egyszer sem szerepelt Budapest (mondjuk Hosszúpályi és Hajdúböszörmény sem). Aztán 1996. február 13-án döbbenten meredtünk az MTV képernyőjére, amikor egy sajtótájékoztatón bejelentették, hogy feloszlik a formáció. Azon a hétvégén a Top TV Apukám világa című műsorában Csiszár Jenő meg is jegyezte, hogy leginkább a norvég főváros jut eszébe a fiúbandáról, amit én nagyon szellemesnek találtam ugyan, de a helyzeten nem változtatott: sosem láttam a kedvenceimet a színpadon és minden jel igen erősen arra mutatott, hogy soha nem is fogom.

Vigyázat, a Take That kisebb lett!

A manchesteri együttest egy menedzser hozta össze 1990-ben. Nála jelentkezett egy kazettával Gary Barlow (a szőke jóllakott napközis, aki legtöbbször énekelt), aminek a hallatán felcsillant a menedzser szeme: úgy gondolta, az amerikai szépfiúkból álló, éneklő, táncoló New Kids on the Block mintájára létre lehetne hozni egy angol változatot is. Újsághirdetést adott fel, amiben további énekeseket, illetve táncosokat keresett, hogy összeverbuváljon egy komplett fiúbandát. Erre a felhívásra jelentkezett, és esett át sikeresen a kiválasztási folyamaton Mark Owen (a lányok kedvence a milliárd wattos mosolyával), Howard Donald (a gyúrós gyerek, későbbiekben a raszta), Jason Orange (aki sosem énekelt – akkor, csak dekorációs szerepet töltött be), valamint Robbie Williams (nos, Robbie Williams).

Az Egyesült Királyságban szinte minden bokorban felléptek popdalaikkal és dinamikus koreográfiáikkal, az átütő sikerre azonban pár évet kellett várni, amit 1993-ban a Pray című számuk hozott el (amelyiknek a klipjében egy tengerparton vannak és Mark Owen villantja a delfintetkót). Innentől aztán úgy kilőtt a karrierjük az egész világon, hogy a Jupiter holdjairól is látszott. Egymás után gyártották a slágereket, és az emberek – főként a tinilányok – pedig úgy vitték a lemezeiket, mint a cukrot, vagy a WC-papírt Covid idején. Mindenütt megtöltötték a sportcsarnokokat (már ahova elmentek ugye, de szerintem a debreceni Hódosba is elég hamar elfogytak volna a jegyek), róluk szóltak a hírek, velük volt tele a sajtó.

Már három albumot megjelentettek, amikor 1995 nyarán jött az első törés, ugyanis bejelentették, hogy a Take That négyesben folytatja tovább, Robbie Williams nélkül. Ennél a pontnál fontosnak tartom eloszlatni azt a tévhitet, hogy Robbie Williams kiszállt a Take Thatből: az énekes saját maga beszélt róla a Take That: For the Record című dokumentumfilmben, hogyan kapott egy azonnali hatályú felmondást, amiért egyre ritkábban jelent meg munkára képes állapotban a próbákon. A Robbie Williams-szel csökkentett Take That 1995 őszén még egyszer elment turnézni, majd pár hónappal később a maradék négy tag a kulccsal együtt dobta be a törölközőt.

Addig nem is találkozott a megfogyatkozott csapat újra, amíg le nem forgatták a feloszlásuk 10 éves évfordulója alkalmából a már említett Take That: For the Record című filmet, ahol sikerült bevallásuk szerint annyira beüdítőzniük, hogy eldöntötték, adnak egy emlékkoncertet négyesben. Az emlékkoncert végül egy 33 állomásos egyesült királyságbeli turné lett 2006-ban, amikor a Wembley Stadiont is megtöltötték háromszor. Rájöttek, hogy nekik még bejön ez a szitu, úgyhogy készítettek néhány új lemezt és turnéztak is, hagyományaikhoz híven Magyarországot ha nem is nagy-, de kis ívben mindenképpen elkerülve (Bécsben többször is lehetett őket látni). A tagoknak a száma mindeközben az újraindulástól kezdve úgy változott, mint valami tőzsdei árfolyam: 4-ről felment egészen 5-re, majd végül lecsökkent 3-ra.

This Life - Under the Stars turné

A This Life című albumot tavaly adta ki a jelenleg 3 tagú (Gary Barlow, Mark Owen, Howard Donald) banda, ennek a lemeznek az Under the Stars nevű turnéja hozta el a csodát, hogy ezeket a szavakat egymás mellett láthattuk egy turnéplakáton: Take That Budapest Park.

A szabadtéri koncert napján az időjárás érezte, hogy történelmi eseményről van szó, különösen kellemes idővel ajándékozta meg a résztvevőket, nem volt kánikula és az eső sem esett. Nem sokkal este 7 óra után foglaltam el a helyemet a Budapest Park színpadánál, amire éppen akkor jött ki az egyik előzenekar, az FLM. Az esztelen időutazás nemcsak azzal kezdődött, hogy a Császár Előd és Hoffer Dani alkotta duó elmondták, 28 éve játszottak együtt utoljára, hanem Hoffer Dani oldalzsebes nadrágjával, ami tökéletesen idézte a 90-es évek kifinomult divatját. Pár számos fellépésük alatt Debrecen értékteremtő múltjára is fény derült, ugyanis elmondták, hogy a Megdöglöm érted című számuk a Barna utcai Főnix Szállón született. A közönség soraiban állva tapasztaltam, hogy én több FLM számnak tudom a szövegét, mint amit valaha is gondoltam volna (bár bevallom, ezen viszonylag keveset töprengtem), és voltak sokan, akiknek még nálam is jobban ment. A küzdőtéren álltam, és úgy láttam, hogy főként a 40-es, 50-es korosztály képviselteti magát, és nem csak nők, ránézésre a tömeg egy ötöde férfiakból állt. Mivel már láthatóan senki nem akart hozzámenni feleségül sem az FLM-es fiúkhoz, sem a Take That tagjaihoz, nem volt nyomakodás és mindenki türelmesen várta, hogy 20:20-at üssön az óra, ekkora volt kiírva a This Life koncert kezdete. A Take That angolos pontossággal meg is jelent a színpadon, amit az érett közönség fültépő visítással fogadott. Jómagam sem maradtam éppen csendben, bár nem most láttam először őket, az elmúlt pár évben el-el utaztam egy-egy európai helyszínre megnézni őket.

A Greatest Day című számukkal nyitottak, ami azt jelenti, hogy a legnagyszerűbb nap és valóban az volt: 34 év után végre magyar színpadon állt a Take That. Bevallom, innentől a számok sorrendjére nem nagyon emlékszem, de talán nem is az volt a fontos, hogy a Back for Good az Everything Changes után vagy a Flood előtt volt-e, hanem hogy összességében mit kapott a közönség.

Három férfit láttunk, akik profik a szórakoztatásban. Mára ugyan elmaradtak a grandiózus díszletek, a tűz-víz-levegő, a rengeteg mutatványos és a számtalan táncos, amik a stadionkoncertjeiket jellemezték, de nélkülük is simán elvitték a műsort, ami ideálisan volt felépítve. Hallhattuk a legnagyobb klasszikusokat a legelső albumuktól kezdve a legutolsóig, amiket úgy válogattak össze, hogy ősrajongóként sem maradt hiányérzetem a másfél órás koncert végén. Mindhárman sokat beszéltek a tömeghez, többször is megköszönték, hogy ott vagyunk. Állandóan dicsértek, hogy milyen csodásak, nagyszerűek, hihetetlenül szuperek vagyunk, úgyhogy aki szerette volna az angol szókincsét bővíteni pozitív jelzőkkel, az sem aznap írt be a panaszkönyvbe.

A Take That azonban nemcsak a dalok között, hanem a dalok közben is folyamatosan aktivizálta a népet, senkinek nem kellett kétszer mondani, hogy tegye fel a kezét. Szívet melengető látvány volt, amikor az egész Budapest Park egyszerre hullámzott a Shine-ra, együtt tapsolt a Never Forgetre, vagy amikor mindenki a telefonnal világítva csápolt a Rule the Worldre.

Volt kulturális kedveskedés is, amikor leterítettek egy kockás plédet, hogy azon piknikezve helyi különlegességeket próbáljanak ki. Elsőként egy üveg tokaji aszú került elő, amire Gary Barlow azt mondta, az a kedvenc bora, és a hóna alá csapta az üveget, majd Howard Donald harapott bele egy Túró Rudiba, úgyhogy nagyon figyeltem az arcát, amin én enyhe meglepetést és zavarodottságot véltem felfedezni. A piknik kosárban emellett voltak még szponzor sörök, ezeket is meghúzták a srácok, majd ott a pléden ülve letoltak egy számot.

Szintén fontosnak tartom megjegyezni, hogy időutazás szempontjából az FLM-es Hoffer Dani nadrágján kívül szintén nagyot ütött a Pray, amit ugyanazzal a tipikus fiúbandás koreográfiával adtak elő, amelyikkel 1993-ban a színpadra vitték.

Fogást szerintem nem nagyon lehetett találni az estében, minőségi produkciót kaptunk tapasztalt, vérbeli popsztároktól. Gary Barlow élőben is olyan szépen énekel, hogy az embernek szinte bűntudata van, amikor rázendít vele együtt a Million Love Songs-ra, a zenekar pedig a pun háború óta kísérő őket, sokan több évtizede együtt játszanak a Take Thattel. A látási viszonyok tökéletesek voltak, a kivetítőn nem spéci effektek fogták a helyet, hanem a bandatagokat mutatták nagytotálban, és az éneklő-táncoló tömeget pásztázták.

A koncert végén vettem észre, hogy míg én ott csápoltam, kiszakadt közben a cipőm, úgyhogy én tényleg csak azt tudom írni, hogy annyira jó volt a Take That koncert a Budapest Parkban, hogy még a cipőmet is széttáncoltam.