Nem lett sportoló, de ezer szállal kötődik a sport világához Képíró János

A Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát boncolgatjuk, ezúttal Képíró Jánossal beszélgettünk. A 66 esztendős férfi neve ismerősen csenghet a sportkedvelő debreceniek széles táborában, ugyanis több mint két évtizedig dolgozott a DVSC futballcsapatának, emellett több élvonalbeli cívis gárda mérkőzésein, valamint debreceni világversenyen is megtalálható volt, mint a biztonsági szolgálat vezetője.

A cégeivel számos feladatkört ellátó férfi gyerekkorában a futball szerelmese lett, imádta rúgni a bőrt. Fiatalon Albert Flóriánt, Mészöly Kálmánt, Bene Ferencet csodálta, s Budapesten tanuló középiskolásként nem hagyhatta ki a kettős rangadókat a Népstadionban. Képíró János a beszélgetésünk során elmesélte, hogyan került a DVSC-hez, miként „nevezték ki” tűzoltóparancsnoknak, mivel tudta elérni, hogy ne kelljen újrajátszani a váci Magyar kupa-döntőt, milyen kapcsolatban volt Szima Gáborral, Komáromi Gáborral és Simon Miklóssal, illetve hogyan lett annak a biztonságtechnikai szakkönyvnek az alkotója, amit a mai napig is használnak a rendezők felkészítéséhez. A debreceni férfi büszke arra, hogy barátként tekinthet a Loki első bajnoki címét szerző csapata tagjaira, és olyan világsztárokkal fotózkodhatott, mint Sir Alex Ferguson, Sir Bobby Charlton, vagy éppen Diego Maradona. Képíró kiemelte, nagyon közel áll a szívéhez a salakmotorozás, hamarabb volt speedway-rajongó, mint Loki-drukker, s Adorján Zoltánt igazi ikonnak tartja. A kétgyermekes és négyunokás családfő azt is elmondta, a fia tehetséges kosárlabdázó és futballista volt, de sérülések miatt kettétört sportolói karrierje, de bízik benne, hogy az unokái révén még örülhet családi sikereknek.

Az közismert, hogy jelenleg ezer szállal kötődik a sporthoz, de gyerekként milyen sportágat próbált ki?

A Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében található Mérken nevelkedtem, s a hetvenes években egy ilyen kis településen nem volt nagy választási lehetőség: minden fiú focizott. Ahogy véget ért a tanítás, mentünk a helyi csapat pályájára, ahol a szertárostól kaptunk labdát. Hatalmas dolognak számított, hogy

bőrlabdával focizhattunk! Ha szabadidőnk volt, állandóan rúgtuk a labdát. Arra is emlékszem, hogy részt vettünk közötti bajnokságokon.

Az általános iskola befejezése után sem változott a helyzet?

Annyiban változott, hogy felkerültem Budapestre, a fővárosban jártam középiskolába. A testnevelésórán sokat fociztunk, de a kollégiumban is volt egy salakos pálya, ahol szintén hatalmas meccseket vívtunk. Nagyon jó csapatunk volt, amit 1975-ben bizonyítani is tudtunk: a fővárosi középiskolai csapatok számára szervezték meg a Vasas Kupát, ami lényegében olyan volt, mint manapság a diákolimpia. Azon a tornán annyira jól szerepeltünk, hogy végül megnyertünk. Óriási megtiszteltetésben volt részünk, ugyanis a kupát és az érmeket a Vasas válogatott játékosától, Török Pétertől vehettük át.

Milyen poszton játszott?

Már akkoriban is szerettem irányítani; középpályán játszottam, jobbal és ballal is elég jól lőttem.

Nem akarta kipróbálni magát igazolt labdarúgóként?

Nem adódott rá lehetőségem, s az igazat megvallva, nem voltam kimagasló tehetség, csak szerettem focizni.

A futballt csak űzte, vagy nézte is?

Már gyerekkoromban is sok meccset néztem, még a fekete-fehér televízió előtt ülve figyeltem a közvetítést. Akkoriban nagyon sok jó magyar klubcsapat volt, s a válogatott is komoly játékerőt képviselt.

Melyik csapatnak szurkolt?

Szimpatizáltam a Vasassal, de akkor még nem voltam leragadva egyik csapatnál sem, annak szurkoltam, amelyik szebb futballt játszott. Nagyon szerettem például Mészöly Kálmán, Albert Flórián, Bene Ferenc, vagy éppen Juhász Péter játékát. Amikor Budapesten éltem, akkor rendszeresen jártam a kettős rangadókra a Népstadionba, hatalmas élmény volt a helyszínen átélni egy Újpesti Dózsa–Ferencváros, Budapesti Honvéd–Vasas mérkőzést. Nem ritkán 50-60 ezren voltak egy-egy ilyen dupla meccsen, s akkor még a focink is sokkal magasabb színvonalon volt. Bevallom, azokban az időkben már az Újpesti Dózsával szimpatizáltam, akiknek fantasztikus csapatuk volt, s rendszeresen a Megyeri úti stadionban biztattam őket. Remek meccseket izgulhattam végig, sokra a mai napig is emlékszem.

A fővárosban nem talált olyan sportágat, amit rendszeresen, versenyszerűen akart csinálni?

Bevallom, meg sem fordult a fejemben. Középiskolásként inkább a szórakozás vonzott, rendszeresen jártunk az Ifjúsági Parkba, ahol olyan zenekarok adtak koncertet, mint az Illés, az Omega és a Bergendy-együttes, ami személyes nagy kedvencem volt.

Nem vált sportolóvá, viszont később aktív szereplője lett a sport világának. Hogyan csöppent bele?

A fiam, Jani negyedik osztályos volt a Bocskaiban, s a Békéssyben játszottak diákolimpiai focimeccset. A fiam akkoriban versenyszerűen kosárlabdázott, nagy tehetségnek számított, de a focihoz is volt érzéke, amit a Loki korábbi hátvédje, Kiss János egyből felfedezte ezen a bizonyos diákolimpián. A DMVSC korábbi csapatkapitánya a DSI-hez vitte Janit, ahol később már Szilágyi József lett az edző. A csapatuk minden meccsén ott voltam, s ahol tudtam, segítettem őket. Az idő múlásával már ott tartottunk, hogy én szerveztem a gárda utazásait, edzőtáborozásait. Nagyon emlékezetes volt egy palermói torna, ahová a vonatos utazást én szerveztem úgy, hogy intéztem egy vagont a csapat számára, amivel kiutaztunk Olaszországba. Nagyon sikeres volt a kupa, Jani gólkirály lett.

A fia tehetségéről sokat lehetett hallani abban az időszakban, s mindenki nagyon sajnálta, amikor egy lábsérülés kettétörte a karrierjét.

A fiamnak nem volt szerencséje, ugyanis a kosárlabdát kézsérülés miatt kellett abbahagynia, s így váltott át a labdarúgásra, amit szintén idő előtt be kellett fejeznie. Jani valóban tehetséges volt, emlékszem, a hagyományos békéscsabai kispályás tornán a korosztályok összesített gólkirályi címét és a legjobb játékos elismerést is megszerezte.

De vissza önhöz! Hogyan került a DVSC-hez?

Egészen 1998-ig kell visszamenni az időben, ugyanis ekkor kerestek meg a DVSC-től, hogy gondozzuk, készítsük fel az Oláh Gábor utcai pályát. Ennek a hátterében az volt, hogy akkor mi már végeztünk ilyen munkákat a Vágóhíd utcai létesítményben. Tetszett az új lehetőség, átvettem a már ott dolgozó pályamunkásokat, és belevágtam! Akkor még nem sejtettem, milyen kihívások várnak rám a Lokinál!

Mi volt ez első komoly próbatétel?

Rögtön az első évemben, azaz 1998-ban a DVSC az Intertotó Kupában szerepelt. Az egyik meccs előtt odajött hozzám Nagykaposi Elemér, a csapat szakosztály-igazgatója, s azt mondta, kísérjem el egy meetingre. Bár akkor még ezt a szót nem használtuk túl gyakran, de tudtam, hogy értekezletre megyünk. Elemér annyit mondott, ha rám néz, emeljem fel a kezem. Amikor a meetinget vezető funkcionárius megkérdezte, ki a tűzoltóparancsnok, Elemér rám nézett, én felemeltem a kezem, s így lettem tűzoltóparancsnok. Aztán voltam még többek között rendőrparancsnok is ezeken a meetingeken, de idővel rájöttünk, ezt az egészet komolyan kell vennünk. A nemzetközi meccsek rávilágítottak arra, hogy amíg nálunk még gyerekcipőben járt, addig külföldön már nagyon komolyan vették a mérkőzésekkel járó különböző biztonságtechnikai feladatokat.

Mi volt a következő lépcsőfok a karrierjében?

1999. márciusában új, háromtagú vezetés vette át a DVSC irányítását. Az akkori illetékesek még több feladattal bíztak meg, mérkőzések rendezésével, jegy– és bérletértékesítéssel, valamint a pályák üzemeltetésével. A feleségemmel és a gyermekeimmel együtt végeztük a különböző munkákat. A DVSC Labdarúgó Kft. vezetése még ugyanebben az évben azzal bízott meg, hogy képviseljem a Lokit a Tatabánya elleni Magyar Kupa-döntőt megelőző egyeztető tárgyaláson. Kissé furcsa volt, hogy amíg a Bányásztól négyen voltak ott a tárgyaláson, köztük Bíró Péter tulajdonos, addig a DVSC-t egyedül én képviseltem. Nagy harcot vívtam azért, hogy a debreceni B-közép az eredményjelző alatt foglalhatott helyet a meccsen. Utólag kiderült, volt egy ennél is fontosabb dolog, amit elértem. Ragaszkodtam hozzá, hogy a győztes csapat szurkolói bemehessenek a pályára ünnepelni a lefújást követően. Végül minden fél jóváhagyta ezt a kérdést, és szerencsére bekerült a jegyzőkönyvbe is ez a tétel. Ez akkor lett nagyon fontos tényező, amikor a Tatabánya megóvta a meccset, mert szerintük a debreceni drukkerek idő előtt özönlötték el a játékteret. A Fegyelmi Bizottság meghallgatásán szerencsére volt egy bizonyíték értékű fotó (amit a fiam készített), ami szerint a szurkolók valóban elhagyták a lelátót, de a pályát jelölő vonal mellett álltak egészen odáig, amíg Puhl Sándor véget nem vetett a meccsnek. Ezért nem adtak helyt az óvásnak az illetékesek, így nem kellett újrajátszani a mérkőzést.

Ha már szóba hozta a B-közepet: mennyire volt nehéz együtt dolgoznia a debreceni ultrákkal?

Éppen a Magyar Kupa-döntője előtt kerültem kapcsolatba a szurkolókkal, az ultracsoport vezetőjével, Komáromi Gáborral egyeztettem a meccs előtt. Kérte, hogy engedélyezzék a pirotechnikai eszközök bevitelét a stadionba, mert igazi látványt akarnak varázsolni a lelátóra ezen a DVSC számára történelmi meccsen. Ígéretet tett arra, hogy kerülik a balhét, s én bíztam benne, ezért felelősséget vállaltam értük az MLSZ-nél. Amúgy ez egy nagyon korrekt kapcsolat kezdete volt köztünk Komcsival. Persze sok mindenben nem értettünk egyet, de ha valamiben megállapodtunk, akkor mindkét fél tartotta a szavát. Komcsi igazi vezér volt, nagyon sajnálom, hogy már nincs köztünk.

A DVSC életében 2002-ben ismét változás történt, ugyanis Szima Gábor lett a csapat többségi tulajdonosa, elnöke a klubnak. Egyértelmű volt, hogy folytathatja a munkát a Lokinál?

Szima Gáborral mielőtt megegyeztünk, több dologra rákérdezett, átbeszéltünk, tisztáztunk sok mindent, sőt még tesztelt is, majd megerősített a pozíciómban.

Az idő előrehaladtával egyre több feladatot látott el a DVSC háza táján.

Igen, még a nemzetközi meccsekre is mi intéztük az utazásokat. A Manchester United elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésre öt repülőt Angliába, a Puskás Stadionban játszott meccsre 50 autóbuszt és különvonatot szerveztünk a drukkereknek. Családi vállalkozásban dolgoztunk a Lokinál, s nagyon szerettük azt az időszakot. És nemcsak azért, mert a DVSC történetének legsikeresebb korszaka volt, hanem azért, mert mindenki egy irányba húzott. A csapaton belül és azon kívül is mindenki nagyon akarta a sikert!

Korábban említette, hogy a füves focipálya karbantartása kapcsán került kapcsolatba a DVSC-vel. Ez a profil mennyire maradt fontos a cége életében?

A mai napig is foglalkozunk füves pályák építésével, karbantartásával, felújításával. Amikor szakmai úton voltunk külföldi csapatoknál, mindig figyeltem, hogyan és milyen gépekkel végzik a pályák gondozását. Ahogy az anyagi lehetőségeim engedték, mindig új eszközöket szereztem be, fontos volt számomra a fejlődés. Voltam több ország neves klubjánál továbbképzésen, például Spanyolországban, Angliában és Németországban. Az évek során összesen 12 élőfüves pályát építettünk, illetve újítottunk fel az országban, de évekig dolgoztunk a Nagyerdei Stadionban és a pallagi akadémián is. Emellett műfüves pályák karbantartásával és felújításával is foglalkozunk a mai napig, amiben nagy segítségemre van a vejem.

A szurkolók leginkább biztonsági szolgálat vezetőjeként ismerik. Hogyan cseppent bele ebbe a világba?

Az akkor még Európa Tanácsnak hívott szervezet egyik projektjeként holland szakemberek szerveztek továbbképzést Tömegkontroll, futballhuliganizmus címmel. Volt egy kikötés, hogy civil embereket is be kell vonni a programba, így kerültem én a képbe. Ez a projekt három évig tartott, aminek a végén Rotterdamban volt egy tíznapos képzés, záróvizsgával megspékelve. A tanfolyam révén biztonsági igazgató és szakreferens lettem, s ezen felbuzdulva tettem egy javaslatot a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetésének, hogy alapítsunk egy biztonsági bizottságot. Az akkori elnök, Kisteleki István „visszadobta a labdát”, s rám bízta ennek a megszervezését, lebonyolítását. A megalakult szervezet – aminek én is a tagja voltam – felkért egy olyan átfogó, egységes anyag elkészítésére, amit alkalmazniuk kell a rendezőknek a mérkőzéseken. Ez a könyv szakmailag annyira jól sikerült, hogy nemcsak a futballban, hanem más sportágaknál, például a kosárlabdánál és a kézilabdánál is alkalmazzák. Ez a szakkönyv annyira időtálló, hogy a mai napig erre is építenek a rendezők oktatásánál.

Huszonkét évig dolgozott a DVSC-nek. Mi az a három dolog, amire a legszívesebben emlékszik vissza?

A váci Magyar Kupa-döntő mindenképpen, az első bajnoki cím megszerzése egyértelműen ott van a legemlékezetesebb emlékek között, illetve egy közös vacsora Sir Bobby Charltonnal.

Milyen körülmények között találkozott az angolok aranylabdás világbajnokával?

A Bajnokok Ligája mérkőzések előtt mindig volt egy vezetői megbeszélésnek hívott vacsora, ahova a két csapat négy-négy főt delegálhatott. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Szima Gábor ezekre a találkozókra engem mindig jelölt, s a manchesteri BL-meccs előtt így találkozhattam a MU legendás alakjával. Sir Bobby Charlton rendkívül közvetlen volt, még a feleségét is bemutatta nekem.

A Loki futballistái közül kik voltak a kedvencei?

Megmondom őszintén, nagyon együtt voltunk az első bajnokcsapat tagjaival. Ők igazi nagybetűs csapatot alkottak, s nem csak remek focisták, hanem kiváló emberek is voltak. Nem egyszer meghívtam az egész gárdát a boros pincémbe, ahol jókat beszélgettünk, sokat nevettünk. Azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy azokkal a játékosokkal baráti kapcsolatot ápoltam, s nem véletlenül nem emelek ki senkit.

Milyen volt az elszakadás a DVSC-től?

Számunkra egy nagyon sikeres korszak zárult le, de bevallom, nem volt könnyű a „hogyan tovább”, a családdal átbeszéltük, milyen lehetőségek állnak még előttünk. Ahogy a mondás tartja, ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik, és ezt szerencsére az élet is igazolta számunkra.

A foci teljesen kitöltötte az életét, vagy volt lehetősége más csapatok szerepléseit is követni?

A DVSC mellett is voltak más csapatok, akiknek dolgoztunk, például a kosarasoknak, a kéziseknek és a salakmotorosoknak is. Visszagondolva, nagyon jó érzés, hogy a Vadkakasok, a DVSC-s lányok és a Simon&Wolf esetében is akkor volt együttműködésünk, amikor nagyon sikeresek voltak. És természetesen, ezeknek a csapatoknak nemcsak a munkából kifolyólag szurkoltam. Nagyon büszke vagyok arra, hogy mi biztosítottuk a személyi védelmet Erdei Zsoltnak a Főnix Csarnokban megrendezett világbajnoki meccsén, illetve számos világesemény, például tornászvébé, vagy atlétikai-világbajnokság biztonsági szolgálatát láthattuk el.

Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a salakmotorozás világában is elég otthonosan mozog.

Ha a speedway szóba kerül, mindig megjegyzem, hogy hamarabb voltam salakmotoros szurkoló, mint DVSC-drukker, és imádom a salakmotorozást! Több mint fél évszázada, 1972-ben ismerkedtem meg a sportággal, még a régi Nagyerdei Stadionban, rendszeresen jártam versenyekre, s ez a szokásom a mai napig megvan. A családommal imádjuk a goricani Grand Prix-fordulót, így minden tavasszal ott a helyünk. Nem hiányozhatunk a debreceni versenyekről sem, igaz a Perényi Pál Salakmotor Stadionban dolgozunk is, ugyanis mi biztosítjuk a SpeedWolf Debrecen viadalait 2019 óta.

Azt hiszem, muszáj kiemelnünk Simon Miklóshoz, a Simon&Wolf SC hajdani elnökéhez fűződő kapcsolatát.

Mikivel még akkor ismerkedtünk meg, amikor kölykök voltunk, természetesen egy salakmotorversenyen hozott össze bennünket a jó sors. A barátaimmal mentem ki a Gázvezeték utcai stadionba, s ott csapódott hozzánk a 14 éves Miki, aki mindenféle fotós eszközzel felszerelve örökítette meg a versenyt. Aztán, amikor klubvezető lett és versenyt rendezett Debrecenben, akkor felkért a biztosításra. Óriási rajongója volt a sportágnak, megesett, hogy vasárnap reggel felhívott, 15 percet adott arra, hogy elkészüljek, mert indultunk Lengyelországba versenyt nézni. Nagyon sajnálom, hogy már nincs köztünk, biztos vagyok benne, ha még élne, más lenne a sportág helyzete hazánkban.

Számtalan világsztárral találkozhatott, ráadásul sokukkal közös fotó is készült. Mely képekre a legbüszkébb?

Számos világeseményen lehettem ott, labdarúgó világ- és Európa-bajnokságon, BEK-, majd Bajnokok Ligája-döntőn, sőt még kézilabda BL-finálén is. Rengeteg sztárral futottam össze, s valóban nagyon sok olyan képem van, ahol világklasszissal vagyok lefotózva. Nehéz feladat kiemelni pár embert, de ha muszáj, akkor azokat a képeket mondanám, ahol Sir Alex Ferguson, Diego Maradona, Sir Bobby Charlton, illetve Paul Bocuse mellett állok. Bocuse-ról azt érdemes tudni, hogy a 20. század egyik legnagyobb szakácsikonja, és Lyonban személyesen nekünk főzött a Bajnokok Ligája-mérkőzés előtt. De ide sorolnám Adorján Zolit is, akit szintén igazi klasszisnak tartok. Szerintem ő is emlékszik rá, hogy még 1988-ban, amikor a Biogálban dolgozott a cégem, szerveztem neki egy szurkolói ankétot. Büszke vagyok rá, hogy a mai napig nagyon közeli barátságban vagyok vele.

Arról már beszéltünk, hogy a fia egy sajnálatos sérülés miatt kénytelen volt befejezni ígéretesen induló labdarúgó karrierjét, de a család többi tagjának a sportolói múltjáról még nem ejtettünk szót.

Szülőként számomra nem volt fontos, hogy sportoljanak a gyerekek, de Jani esetében adta magát a helyzet, mindig fontos volt az életében a sport. A lányomnál, Reninél ez már nem volt ennyire hangsúlyos, bár több sportot így is kipróbált; 8 évesen kezdett lovagolni, s hobbiszinten hosszú évekig, egészen kislánya születéséig csinálta. Az unokáim közül Milán a DEAC-ban focizik, Benett a DSI-ben tollaslabdázik, míg Hanga a Piruettben táncol. Odett még kicsi, most elsős, de azt látom, ügyesen korcsolyázik, görkorizik, táncol, tornázik, igazi örökmozgó, fogékony a sportolásra.

Az unokák közül van olyan, akinek a nevétől hangos lehet majd a helyi sajtó a jövőben?

Nagyon bízom benne, hogy ügyesek lesznek a gyerekek, és kamatoztatni tudják a tehetségüket. Mondjuk, Milán már előre gondolkozik, mert a múltkor azt mondta, hogy a cégemet is szívesen átvenné majd.