A nap, ami ha másként alakul, Habi Ronald sosem lesz a Loki játékosa

Ha megkérdezünk egy vérbeli Loki-szurkolót, nevezzen meg több, hibátlan mentalitású játékost a Debreceni VSC valaha volt labdarúgói közül, szinte biztos, hogy Habi Ronald, a piros-fehérek korábbi középpályása köztük lenne. A most 47 esztendős horvát–magyar kettős állampolgárságú játékos 2002-ben szerződött a Debrecenhez, amelyben 75 NB I.-es mérkőzésen szerepelt, Részese volt a nagy UEFA-kupa-menetelésnek is, a klubnál töltött harmadik szezonját pedig aranyéremmel koronázta meg. Ám 2005 júliusában a Hajduk Split elleni hazai Bajnokok Ligája-selejtezőn (3–0) térdszalagszakadást szenvedett, ami gyakorlatilag kettétörte a karrierjét a labdarúgásban: nemcsak a remélt válogatottbeli játék ugrott (Lothar Matthäus, az akkori magyar szövetségi kapitány komolyan számolt volna vele), de a Manchester United elleni folytatás, sőt a komplett évad is. Bár a nehézségekkel tűzdelt rehabilitáció után visszatért a pályára, Miroslav Beranek, az akkori edző nem számolt  nagy kedvence volt, amely akkor sem változott meg, amikor szerződése lejártával 2007-ben Újpestre távozott.

Habit nem nyűgözték le a körülmények a Debreceni VSC pályáján

Habi a H szektor, a HAON sporttal foglakozó podcastjének vendégeként beszélt a pályafutása kezdeteiről, a Debreceni VSC együttesénél töltött időszakról, a sérüléséről, és a családjáról. A beszélgetés teljes egészében meghallgatható a Hajdú Online-on, melyből talán egy, a szurkolók által kevésbé ismert részletet, a DVSC-hez igazolásának körülményeit közöljük az alábbiakban.
2002-ben úgy volt, hogy Habi az akkori horvát bajnok NK Zagreb együttesében futballozik majd, alá is írta a szerződést, ám edzőváltás történt a klubnál, és az új szakember miatt őt, valamint 5-6 másik játékos együtt elküldtek a csapattól. Hazatért Újvidékre, majd még júniusban jött a Loki ajánlata egy próbajátékról. Mivel nem igazán akadt más lehetősége, így rábólintott, kocsiba pattantak az akkori menedzserével, és Debrecen felé vették az irányt, ahol viszont nem egészen olyan körülmények fogadták, mint amire számított:

– elevenítette fel Habi. – Na, az volt a csúcs: piszkos, romos volt, hullott lefelé az álmennyezet, meg ilyenek. Nem voltam túl optimista, nem ismertem a nyelvet se, ráadásul akkor még bő keret, vagy 35 játékos volt a Lokinál. Találtam egy helyet ahova leültem, de alig vártam, hogy vége legyen az edzésnek, és indulhassak haza. Ám ekkor az egyik sorokból kiszólt a csatár Vladimir Nenadics – isten nyugosztalja, 2022 óta már nincs velünk –, hogy „Tesókám, itt jól lesz, maradjál!” Később beszéltem vele, és megnyugtatott, hogy stabilak a körülmények, nagyon jók a szurkolók, azért ez már biztatóbban hangzott – mondta.

Repült a toll

Másnap volt egy felkészülési torna Füzesgyarmaton, ahol két részre osztották a csapatot: az ”A” volt az erősebb, ott játszottak a legjobbak, a ”B”-ben pedig a tartalékok. A középpályás utóbbiban kapott helyet, de Szentes Lázár, az akkori edző beállította az ”A”-ba is, hogy megnézze ott miként muzsikál. Másnap volt a tárgyalás Szima Gáborral, a klub elnökével, de a debreceniek első embere kemény tárgyalópartner volt, és ezúttal sem cáfolt rá a hírnevére.

De megegyezni akkor nem sikerült, a menedzserem kérdőre is vont, hogy miért nem írtam alá az ajánlatot. Hazamentem, majd egy hét elteltével szólt a menedzser, hogy mégis elfogadják a kívánságaimat, ám játszani kellett még egy edzőmeccset. Az volt a bajnoki főpróba, a Nagyvárad volt az ellenfél, én pedig hulla fáradt voltam, mert az előző hetet egy erőnléti edzővel dolgoztam végig, és a meccs napján indulunk Újvidékről, ami 7 órás út kocsival. Szentes Lázár megkérdezte, hogy mikor akarok játszani, én meg azt feleltem, inkább az első félidőben, mert tudtam, az lesz kábé a kezdőcsapat. Ám éreztem, nem volt meggyőző a játékom, így kértem még egy kis időt a második 45 percben is, ahol már az igazi arcomat mutattam. Másnap megállapodtunk, így maradtam, de nem volt könnyű, – mert mint arra idővel rájöttem – Szentes Lázárnál, minden egyes alapozásnál nulláról indultam, teljesen mindegy, miként játszottam előtte. Viszont azt is e kell mondanom, hogy nála játszottam a legtöbb meccset, a két év alatt a 66-ból talán 61-et, és fizikailag nagyon rendben voltam. Kicsit más volt a módszere, mint a szerb edzőké, nehezebb volt hozzászokni, de amint sikerült, de amint sikerült, onnantól volt probléma, és az egyik legjobb edző, akivel dolgoztam – mondta el a jelenleg a DVSC Labdarúgó Akadémián az U16-os korosztály mellett másodedzőként dolgozó Habi Ronald.