Aki nem ismerte, megjárta: babaarcú kölyökként sok balhéja volt Tumbász Józsefnek

Tumbász József, hazánk első profi kick-box világbajnoka részére szeptember 2-án Hüse Károly-díjat adományozott Hajdúszoboszló városa. Ahogy sokan ismerik, Tumbival ennek kapcsán beszélgettünk a sikerekről, az adrenalinról, a veszélyes időkről és a boldogságról. A kick-box mellett tenisz, repülés, többféle sport is szóba került.

Egész életedet áthatja a sport, de hogy kezdődött? Sokféle sportot kipróbáltál?

Gyerekkorom óta sportoltam: fociztam, kosárlabdáztam, birkózóedzésre jártam, tornáztam. Azt hiszem, 13 éves koromban kezdtem el bokszolni, akkor mentem le legelőször egy ökölvívóterembe. Kovács Bandi bácsi volt az edzőm, aki utána sokáig kísérte az utamat.

Hogy jött az életedbe a boksz? Gyerekként láttál meccset a tévében vagy a suliban kötöttek beléd a többiek?
Utóbbi, szerintem sokan vannak így. Úgy emlékszem, hetedikes voltam, a srác pedig nyolcadikos. Talán kaptam tőle egy pofont, és azért mentem el bokszolni, hogy majd vissza tudjam adni a kölcsönt. Később barátok lettünk.

A bokszból miként lett karate? Ha jól tudom nagyon megfogott akkor téged.

Így van, mind a mai napig fontos az életemben a karate. Az 1970-es évek végén mentek karatefilmek a moziban; A biztosan ölő sárkány lady és hasonlók, illetve láttam egy dokumentumfilmet a kyokushin karate világbajnokságról. Nagyon megfogott, és pont kapóra jött, mert nem sokkal később elmentem megnézni Furkó Kálmán és Bódi István bemutatóját, akik akkoriban járták az országot, hogy népszerűsítsék a karatét, és másnap már jelentkeztem is edzésre. Nyolc évig kyos voltam, bekerültem a válogatottba is. Bár a versenysúlyom 72 kilogramm volt, versenyeztem 80 és 80 plusz kilóban is abban a reményben, hátha kivisznek a súlycsoport nélküli világbajnokságra Tokióba. Az akkor nem jött össze, és kicsit rosszul is esett. Ezt követően találkoztam Katona Attilával: közös edzőtábort csináltunk kyosok és kick-boxosok, és Attila elcsábított. 

Ahogy jöttek az országos és nemzetközi sikerek amatőrben, mikor ötlött fel először, hogy akár a profik táborába is átnyergelhetnél?

Ez érdekes, akkoriban dr. Leyler Richárd volt a magyar szövetség vezetője, ő kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e profi versenyeken indulni, mert ha igen, akkor világbajnokot csinál belőlem. Én nem is igazán vettem komolyan, mert az ember az elején el se tudja képzelni, miként fog 10-12 meneteket bokszolni, ami egy világbajnoki címmeccshez szükséges lehet. De aztán mondtam Ricsinek, próbáljuk meg, ő pedig hozta az ellenfeleket. A legelső talán egy francia srác volt, akit a hatodik menetben ütöttem le, onnantól kezdett megjönni az önbizalmam, hogy talán nem is olyan nehéz ez. 

Az első világbajnoki címmeccsed nem sikerült a Hódosban.

Volt egy chicagói srác, szerintem sokan emlékeznek rá, Manson Gibson. Nagy antiboxot csinált, nem állt oda velem szemben, nem úgy akart legyőzni, hogy kiüt vagy lerúg, hanem kipontoz.

Ott voltam azon a meccsen, nagyon utáltam a stílusáért.

Hidd el, én is, de jól csinálta, amit csinált. Gondolom, sok meccsemet megnézte, és tudta, hogy a kezével nem lesz jobb, ezért próbált távolságot tartani, pontokat szerezni a lábával. Az, hogy sikerült-e, vagy nem, azt én nem tudom, úgy éreztem, nagyon sokan úgy éreztük, nyertem. A végén az olasz bírón múlt a döntés, és ő egy ponttal kihozta Gibsont. Utána „lejjebb”  mentünk, becéloztuk az Európa-bajnoki címet. Az egy menet volt, arra nagyon felkészültem, úgy mentem ki, hogy itt ez nem mehet végig. A másfél percen keresztül, mint egy zsákot, úgy ütöttem a srácot.

Gibsonnal még egyszer összecsaptál a vb-övért.

Ugyanúgy egy ponttal vették el azt a meccset is.

A három a magyar igazság elve alapján aztán mégis a derekadra csatolták az övet.

Harmadjára egy kazah sráccal verekedtem meg az övért, aki Chicagóban kiütötte Gibsont. Egy volt bokszolóról van szó, aki úgy jött át a kick-boxba. Debrecenben volt a meccsünk, ha jól rémlik, a 11. menetben lett vége, két bordája is eltört.

Mindmáig te vagy az egyetlen magyar harcos, aki eljutott a K-1 Japánban rendezett legendás nagydöntőjéig.

Abban az évben vették ketté a mezőnyt, volt a hagyományos, nehézsúlyú K-1 döntő, és a maximum 72 kg-os súlycsoport. Nem volt egyszerű, mert nekem 75 kg volt a versenysúlyom, és általában 78-ról fogyasztottam le, amit már megszoktam, de megoldottuk. Hatalmas élmény volt, egy teljesen más világba, kultúrába csöppentünk bele. 

Abban az időben milyenek voltak a meccspénzek?

Én nem panaszkodom. Sok szponzorom volt, sokan segítettek, az 1990-es viszonyokhoz képest nagyon sok pénzt kaptam egy meccsért.

Akkoriban hatalmas volt a népszerűséged Debrecenben, de országosan is ismert voltál.

Igen, de külföldön is írtak rólam. Volt olyan, hogy Németországban bementem egy sportboltba és felismertek. Amikor ment a szekér, a németországi ismerőseim küldték, hogy ebben a német lapban is benne vagyok, abban is. Sokfelé ismertek amikor versenyeztem.

Ha lett volna akkoriban kereskedelmi televíziózás, lehet, nem tudod elkerülni a celeb státuszt.

De én nem bánom, hogy így alakult. Olyan celeb nem szeretnék lenni, mint akiket most annak neveznek.

Miután abbahagytad az élsportot, mennyire volt nehéz az átállás a civil életre? Ezzel sokan megszenvedtek.

Nekem ezzel nem volt gondom, mert már akkor csináltam egy vagyonvédelmi céget, amikor még versenyeztem. Persze, ehhez hozzátartozik az is, hogy a nyolcvanas években, mint minden küzdősportos, hétvégenként én is rendészkedtem, mert amíg nem kerestünk pénzt, valamiből meg kellett élni. Ebből jött az, hogy a rendszerváltáskor létrehoztam a céget. A mai napig működik, idő közben kicsit kibővítettük.

Ha jól tudom, a Vigadót is ti védtétek egy időben.

Az egy nagyon jó hely volt, az volt a legelső diszkó Debrecenben. Tehát oda nagy dolog volt bejutni is egy hétvégén. Mikor kölyök voltam, ott állt száz ember a sorban kint az utcán a villamossínek felé, hogy egyáltalán bemehessenek. Ott nagy dolog volt rendésznek is lenni. Jó időszak volt, szerettem, hétvégén odamentünk dolgozni, jó pénzt is kaptunk, emberek közt voltunk. 

 Tudtam kommunikálni az emberekkel. Vannak olyan rendészek, akik keresik a bajt, én igyekeztem nem keresni. Ha megtalált, akkor nem tértem ki előle, ha úgy volt, kapott pofont, de nem ököllel, mert én nem ütöttem ököllel senkit.

Mivel tudtad pótolni az adrenalint?

Miután abbahagytam a versenyzést, Katona Attilával tartottunk edzéseket egy ideig, de rájöttem, hogy az egész addigi életemet szinte az edzőteremben töltöttem, és mást akarok kipróbálni. 

 megcsináltam az éjszakai vizsgát, megcsináltam sok mindent, de mostanában kevesebbet repülök. Egy időben sokat repültem. Sokáig mountain bike-kal is versenyeztem, ott aztán van adrenalin, amikor jössz lefelé a terepen 60-70-nel. Nemsokára betöltöm a 62-t, de azért lejárogatok ugyanúgy edzésre is: főleg télen megyek be az edzőterembe, kicsit ütöm a zsákot, kicsit bokszolgatok, ha kell. Nyáron biciklizek, teniszezek, futok.

Debrecen mellett nagyon erős kötődésed van Hajdúszoboszlóhoz, ott is élsz jelenleg is, a Hajdúszoboszlói SE-nek vagy az alelnöke, illetve a tenisz szakosztály vezetője. Bondár Anna, Marozsán Fábián és Fajta Péter sikerei mennyire ösztönzik a fiatalokat a sportra?

Ez összetett. Én körülbelül olyan 8-10 éve kezdtem el teniszezni, és akkoriban inkább csak lézengtünk Szoboszlón a pályán, nem volt igazán nagy tömeg. Anna leigazolása nagyon jó reklám volt a tenisznek, nagy lökést jelentett. Egyből látszott a létszámon, de nem csak a 6-8 éves kisgyerekek, hanem a 20-30-as korosztályból is egyre többen jöttek teniszezni. Fábi és Peti érkezése pedig egy újabb löketet adott.

A magánéletben is megtaláltad a sikert, a boldogságot?

Igen, hál' Istennek a családom rendben van, van négy gyerekem, boldogan, jól élünk, megvan mindenünk. A munkám olyan, hogy megvannak az embereim, akik dolgoznak helyettem, tehát nekem elég keveset kell bent ülnöm az irodában, mellette tudok sportolni, és a HSE dolgaival is foglalkozni. Az életemben a családom mellett két dolog számít leginkább: a gyerekek és a sport. Ennek kapcsán jött az életembe egy plusz pozitív dolog: 2021-től a Leukémiás Gyermekekért Alapítvány nagykövete vagyok. Október 26-án ismét lesz jótékonysági futásunk a Hortobágyon, tavaly 5-600 ember vett részt rajta, remélem, idén leszünk legalább ezren.